2008. december 16., kedd

Arckép: SZINYEI MERSE Pál

Wilhelm Maria Hubertus Leibl:
Porträt des Malers Paul v. Szinyei-Merse
1869, 139,5 x 102 cm



SZINYEI MERSE Pál
(1845, Szinyeújfalu - 1920, Jernye)


Festő. Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.

Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában).

A következő években festett első jelentős művét, lírai Szerelmespárját (Magyar Nemzeti Galéria), s ekkor kezdett foglalkozni fő műve, az egyik legszebb magyar kép, a Majális vázlataival, mely 1873-ban öltött végleges formát (Magyar Nemzeti Galéria). Az európai festészetben is igen fontos helyet elfoglaló ragyogó koloritú, életvidám plein air képe azonban nem érte el a megérdemelt sikert, s alkotója kedvét veszítve abbahagyta a rendszeres munkát. Hazajött jernyei birtokára, megházasodott, gazdálkodni kezdett és inkább csak kedvtelésből festegetett. Eközben is néhány remekmű került ki ecsetje alól, mint pl. a feleségéről festett Lilaruhás nő (1874, Magyar Nemzeti Galéria).

1882-ben Bécsbe utazott és ismét nekilátott a komolyabb festéshez. Ekkor készült a Majálisnál kevésbé jelentős, de annak tematikáját idéző Pacsirta c. képe. Ez is kedvezőtlen bírálatot kapott, ami mindinkább kedvét szegte. 1887-ben történt válása még tovább rontotta kedélyállapotát. Csak 1894-től állított ki ismét (Hóolvadás, Pipacsos rét). Végre az 1896-os kiállításon a Majális átütő sikert aratott, a fiatal nagybányai művészek törekvéseik előfutárát ismerték fel benne.

A magyar plein air festészet megteremtője, a modern magyar piktúra első nagy képviselője a nyugat-európai kortársakkal egy időben fedezte fel a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának problémáját s teremtette meg gazdag színvilágú, realista táj- és portréművészetét.

1897-ben képviselővé választották. 1905-ben nagy sikerű kollektív kiállítást rendezett a Nemzeti Szalonban, ugyanezen évben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává, mely tisztségét haláláig megtartotta. 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában, több képével szerepelt külföldi tárlatokon s ott is döntő sikert aratott. 1919 tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére.

Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar/s/szinyei/index.html



Szinyei-Merse Pál
(Szinye-Újfalu, Sáros vm. 1845 - Jernye 1920)


A magyar festészet egyik legnagyobb alakja. A müncheni Akadémián tanult, s noha egyik mestere az akadémikus K. Piloty volt, őrá mégis Gustave Courbet friss természetszemlélete, majd később A. Böcklin tiszta, erőteljes színei hatottak. Művészetében az ember és táj kapcsolata, a természeti valóság gyöngéd szépségeinek örömteli megragadása foglalkoztatta. Az élet szeretetét és a természet szépségét sugárzó művei (Anya gyermekével, Szerelmespár, Hinta, Ruhaszárítás) után, 1873-ban alkotta élete fő művét, a magyar festészet egyik gyöngyszemét, a Majálist. E képe minden akadémiai kötöttségtől mentes festő ábrázolás, pompázó színeivel, oldott körvonalaival és napfénytől sugárzó ragyogásával megelőzte a francia impresszionisták törekvéseit. A magyar plen air festészet megteremtője, a modern festészet első nagy képviselője a nyugat-európai - elsősorban is a francia - kortársakkal egy időben fedezte föl a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának lehetőségét, s teremtette meg gazdag színvilágú realista táj- és portréművészetét. A maga korában nemcsak megnemértést és heves ellenállást váltott ki, hanem hivatalos elismerésben is volt része. Egy időben országgyűlési képviselő, aki nagyúri módra élt, megengedve magának, hogy esetleg ne vegyen ecsetet a kezébe. De a birtokára visszavonulva ha ritkábban is vette kezébe az ecsetet, olyankor megkapó műveket alkotott. (Lilaruhás nő, Pacsirta, családtagjainak arcképei). A Majális 1896-i kiállítása és ezúttal aratott nagy sikere után a hazai művészeti közélet egyik vezető alakja lett, amit egyik francia kortársa se mondhatott el magáról. 1905-től haláláig a Képzőművészeti Főiskola igazgatója volt. Késői alkotásainak plein air törekvései a nagybányai iskola fölfogásához állnak közel (Hóolvadás, Őszi táj).

Forrás: http://www.virtuartnet.hu/adoma/cv.htm



Szinyei Merse Pál (1845-1920)


Felvidéki középnemesi családból származott, alapvetően a természet csodálója, derűs szívvel vele élő művész. Minden harciasságtól mentes egyéniség, noha szenvedett mind egyéni, mind társadalmi konfliktusok miatt. Vázlatszerűen könnyed, szinte tavaszt lehelő korai képei után (Ruhaszárítás, Hinta) festi fő művét, a Majálist (1873), amelynek ragyogó színei, sajátos perspektívája, közvetlen és póztalan életszerűsége élénk ellenérzést váltott ki a máshoz szokott közönségnél. Főleg Keleti bírálja élesen. Hiába bátorította Böcklin - akinek hatására több művét festette -, hogy ne térjen le útjáról, Szinyeit oly mélyen sértette az értetlenség, hogy visszavonult, és hosszú éveken át alig festett. A derűs életkedv, a látszólagos problémátlanság, amely a Majálist oly elragadóvá varázsolja, már nem él a feleségéről festett Lilaruhás nő (1874) arcképén, noha nemes fegyelme, magába forduló csendje és színadásának sajátos ellentétei itt is erős kolorisztikus tehetségről vallanak. A Majális csak sokkal később, az 1896-os Millenáris Kiállításon aratott sikert a később Nagybányára telepedett fiataloknál, és ezzel együtt Szinyei több régebbi és visszavonultsága alatt festett műve került előtérbe. Ezek nyugodt természetábrázolása, sajátos nemessége, finoman tört színei már keveset mutatnak a korai évek könnyed és levegős festőiségéből, gyors és mégis finom ecsetkezeléséből. Ez okozta, hogy Szinyeit sokan az impresszionistákhoz hasonlították, noha soha nem látta műveiket. Újra felfedeztetésétől fogva Szinyei mint a Képzőművészeti Akadémia tanára, majd igazgatója fejt ki fontos működést, de korai műveinek magaslatát többé nem érte el. Vele a hazai festészet egyik legnagyobb alakja száll kettétört élettel sírba.

Forrás: Dercsényi Dezső-Zádor Anna: Kis magyar művészettörténet, Képzm. Alap, 1980 359-360 oldal



SZINYEI MERSE PÁL


A magyar plein-air festészet törekvései Mészöly halk szavú nyitánya után Szinyei Merse Pál (1845-1920) "Majális"-ában, ebben a páratlan szépségű, európai jelentőségű remekműben teljesedtek ki. A "Majális" szépsége, eleganciája és derűje egyedülálló nálunk a keserű-józan XIX. században. Pedig Szinyei életének tapasztalatai nem éppen szívderítőek. Egyéni sorsa, de főleg működésének értetlenkedő, sőt ellenséges fogadtatása mindenképpen kedvezőtlen mozzanat a derűs életszemlélet kialakításához. Mindennek ellenére Szinyei festészetét az élet szeretete és csodálata jellemzi. Ennek oka a természettel való különlegesen bensőséges kapcsolatában keresendő. Szinyei, ellentétben francia festőkollégáival, a természet ábrázolását nem végső menedéknek érzi, hanem a legalkalmasabb, mintegy magától értetődő feladatnak. Szinyei optimista művészete a természetábrázolásnak egyedülállóan magas foka; az utolsó száz év magyar művészei legfeljebb ha megközelítették, de soha el nem érték azt a hangulati és formai teljességet, tökéletes mesterségbeli tudást és azt a bravúros könnyedséget, természetességet, amely elsősorban a "Majális"-t jellemzi.

Szinyei Merse a vagyonos középnemességből származott, szülei gondos neveltetésben részesítették. Családját liberális 48-as nemesi politika jellemezte, amely természetesen ebben a környezetben a fiatal művész világnézete is lett, (Ezt fejezi ki az 1867-es Honvéd-albumba készített rajza.) Ennek ellenére nem választotta a történeti vagy az életképfestő hivatását, mint hasonló érzelmű kortársai. Művészetének fő témája a szűkebb családi környezet és a jernyei birtokot körülvevő hatalmas park: a szelíd, üde gárosi tájtól nyert ifjúkori élmények. A természet csendjének áhítatos, bensőséges művészi átélése indította meg leginkább fantáziáját és alkotó kedvét. Az ő életműve is alapjában véve tájművészet, mint Paálé. Realizmusa azonban másfajta, mint nagy kortársáé: a természetben nem a tragikus ellentmondások szimbolikus-valóságos kifejezését kutatja, mint Paál, nem keres vigaszt és feloldódást a természetben. Abban a korban, midőn sok írónk és művészünk meghasonlott önmagával és a társadalommal, művészetük felőrlődött, lassanként elhallgattak, Szinyei még képes a szépségről és a harmóniáról beszélni. Ezt a természet világában találta meg, mely az ő ecsetje nyomán visszanyeri "paradicsomi" szépségét, "boldogságos" és költői valósággá nemesedik. Szinyei művészete - derűje és bája - menekvés, egy olyan festői világ kialakítására való törekvés, amely "hasonlít" a valósághoz, abból táplálkozik, de a szépség és a szabadság idillikus jegyeit viseli magán, a humánum formálja hangulatát, így jutott el a "terméketlen magyar ugar" szomorú világából Szinyei egy magateremtette ideális valósághoz, amelyben a szépség arányossága, az élet felfokozott Öröme, a humánum az uralkodó princípium.

Éppen ezért München a jómódú fiatal festő számára nem a gyors művészi siker, a művészet útján való meggazdagodás csábító piaca volt, hanem az a másik, az otthoninál szebb világ, ahol a származásával járó előítéleteket, megkötöttségeket levetkőzhette, és a bohémvilág derűs, fesztelen életmódját élhette. Szinyei tragédiája, hogy Münchenben festett költői ábrándjait - a hazai kritika ellenséges hangját komolyan véve - maga is egy kissé haszontalan és értéktelen időtöltésnek kezdte hinni. Neveltetése következtében nem tartotta illendőnek, hogy a konvenciótól elszakadjon vagy vitába szálljon vele, s inkább elhallgatott, hogy csak akkor szólaljon meg újra a csalódott ember rezignált hangján, amikor a fejlődés az ő iránymutató műveit nemcsak igazolta, de a továbbiakban szinte példaképpé emelte.

Életének ezt a tragédiáját és felmagasztalását fő műve, a "Majális" idézte elő (1873). Mindaz, amit előtte és közvetlen utána alkotott, valamiképpen ezzel a festménnyel kapcsolatos; ami persze nem jelenti azt, hogy egyéb alkotásai kevésbé értékesek, mint a "Majális", csupán jelentőségük más természetű. Megszakításokkal kilenc évig tartózkodott Münchenben, s ez a kilenc év fejlődésében olyan egyenes vonalú, olyan céltudatos és következetes önneveléssel telt el, amelynek méltó eredménye lett ez a festmény. Bár művészi kiképzését Piloty mellett nyerte, említett Honvédalbum-beli rajzát kivéve, egyetlen történelmi kompozíciót sem alkotott. A Piloty-majmolás nem volt kenyere, mesterétől csupán a technikára, a komponálás módjára vonatkozó ésszerű útmutatásokat kapott és fogadott el. Már első müncheni műveiben megnyilatkozik artisztikus előadásmódja, választékos koloritja, a meghitt lírai hangulatok tolmácsolására való készsége. Ezt bizonyítja egy sor, családja tagjairól festett arcképe, amelyek a realista felfogás megkapó szépségű eredményei. Érdekes összevetni ugyanazon női aktról festett tanulmányát Benczúr Gyuláéval, hogy a természetesebb, festőibb hatásokra való törekvését világosan meg lehessen ítélni.

Fejlődése során a legnagyobb hatást - az akadémizmussal kolorista tendenciái miatt szemben álló - Böcklin, Courbet, valamint az ő műveivel együtt Münchenben bemutatott barbizoni festmények gyakorolták reá. Courbet-ban Szinyei csakúgy, mint barátai, Leibl s köre, a festői realizmus mesteri példáját látta, útmutatást, hogy a természet legkisebb részleteiben is felfedezzék a nagyszerűt, a költői szépségűt és a festői motívumnak valót. Böcklinnel való kapcsolata igen bonyolult. Az antik mitológiát megelevenítő, nagy fantáziájú, eleven, sőt néha túlságosan tarka kolorittal festő svájci német mesterben Szinyei elsősorban azt a művészt becsülhette, aki maga is szeretett volna lenni: egy a valóságból idilli szépségű világot formálni tudó koloristát, a valóság megnemesítőjét. Ez látszik 1868-ban készült "Faun és nimfa" című műven. De a következő évben már ismét eltávolodott - legalábbis tematikájában - Böcklintől, és plein-airben elhelyezett kétalakos életképeket festett: "Anya gyermekével" (1869, New York), "Szerelmespár" (1870-). Mindkét festményen az alakok a természettel egységes hangulatban, egyetlen akkordban kapcsolódnak össze. A gyengéden megfestett táj Szinyei művein az emberi tartalmak nagyszerű visszhangjává válik. A jól megfigyelt részletek feloldódnak a felületek foltszerűen megfogalmazott nagyobb egységeiben, beleolvadnak a finom párás tónusba. A két befejezett alkotással egyidőben megragadó színvázlatokat is készített ("A hinta", "Ruhaszárítás"), amelyeken festésmódjának bámulatos biztonságát, színadásának tisztán csengő, újszerű harmóniáit csodálhatjuk. De 1870-72 közt semmit sem dolgozott, otthon élt ahelyett, hogy tovább haladt volna a megkezdett úton.

Münchenbe való visszatérése után egy kissé mindent elölről kellett kezdenie. A keresés időszaka következett, míg végre műteremszomszédja, Böcklin biztatására nagy lendülettel fogott neki az évek óta magában érlelt téma, a "Majális" megfestésének. Több színvázlat után - ezekben csupán a szituáció formai, aránybeli és megvilágításbeli problémáival foglalkozott - megkezdte nagy vásznát, amelyet több hónapon át műteremben festett. A festménynek az "Anya gyermekével-nél és a "Szerelmespár"-nál - amelyek közvetlen előzményeinek tekinthetők - több mondanivalója nincs. Arról beszél, hogyan szabadítja fel a városból kiránduló fiatalság életkedvét az árnyékos domboldalon uzsonnázás közben a természet harmóniája, tavaszi pezsdülése. Az ember és a természet ezen a képen fokozottabban egyet jelent: nemcsak hangulatilag, hanem a motívumok jelentőségét illetően is. Csak annyit mutat meg, amennyi egyetlen pillanat alatt ebből a kis jelenetből felfogható, ennek értelmében az emberi és a természeti elemet nem választja szét egymástól. A látványnak ez a tagolatlan egysége azonban nem jelenti azt, hogy a "Majális"-on az ember csupán a színt hordozó tényezővé válik, hogy az alakok a környezettől csupán színes foltokat formáló felületükben különböznek. Szinyei nagy gondot fordított a rajzra, alakjainak majdnem plasztikus formát adott. Bár a nagy egységre és az idilli állapot érzékeltetésére való törekvés következtében, továbbá az alakok kis mérete miatt beható lélek-rajzra nem gondolhatott, a ruhák színei, az alakok tartása és arcvonásai mégis bőven áradó lírai érzelmeket közölnek, olyan érzelmeket, amelyek felfokozzák a természet okozta benyomásokat.

Szinyei művét azonban nem csupán felfogásának egyöntetűsége, kolorisztikus gazdagsága teszi rendkívüli és újszerű értékké, hanem a festés, az atmoszferikus megjelenítés újszerűsége is. A kompozíció legnagyobb része árnyékban van, ennek segítségével mint ellentéttel érzékeltette a napfény sugarainak heves zuhatagát. A fénynek ez a felfokozott intenzitása, a képek koloritjában való döntő jelenléte teszi Szinyeit a francia impresszionisták rokonává. Szinyei azonban nem ismerte a francia impresszionistákat, sőt műve az impresszionisták kiállítása előtt készült. De ha egyes megoldásbeli rokonságokban egyezik is velük, festészete mégsem tekinthető impresszionistának, mert alapvető elvi különbségek állnak köztük. Szinyei nem mond le az emberi tartalomról, sőt a természetet is az emberi érzelem körébe vonja, nemcsak az embereket, hanem a természet legkisebb részletét is realista módon ábrázolja. Művészetében az élet szépségeit szívósan igenlő fiatalos optimizmus, a valóság szépségének ünnepélyes költészete, a derű és a lélek békéje nyilvánul meg.

A "Majális"-t kortársai nem értették meg, mert nem volt csattanós mondanivalója, mert színeinek elevensége az akkor még szokásos aszfaltos festéssel, az un. galériatónussal szembehelyezkedett. Nem látták meg, hogy Szinyei is a valóságról beszél, ez a valóság azonban nem a festő tudásának megfelelően módosult, egyszerűsödött, hanem a legnehezebb problémát, a napsütést, a fény és az árnyék valódi megjelenítésének, az ember és a természet együttes ábrázolásának legnehezebb problémáit vette ecsetjére.

A "Majális" félreismerése, külföldön és Magyarországon való megtámadása Szinyeit elkedvetlenítette. Ennek eredménye volt, hogy az ezt követő plein-air képek közül a megkapó hangulatú szabadtéri portré, a "Lilaruhás nő" (1874) tónusában már bágyadtabb, a "Pacsirta" aktja (1883) pedig keményebb, rajzosabb, konvencionálisabb. A hallgatás éveiben még néhány szép arcképe készült, melyeknek közvetlen előzménye a nemesre fogott tónusaiban Velázquezra emlékeztető, apját ábrázoló arcképe (1870). Ezt követi felesége bársonyruhás arcképe; velük Szinyei az emberi lélek nagy ismerőjének, a bensőséges lírai portré - Munkácsy arcképfestészetéhez fogható - kimagasló művelőjének bizonyul.

A "Majális" késői, 1896-os kiállítása és sikere után Szinyei ismét ecsetet ragadott, de nagyobb igényű művet már nem tudott alkotni. Kései művei között is akad néhány gyöngyszem, ilyen a "Hóolvadás", az "Őszi táj". Ezek felfogásuk természetességével, plein-air törekvéseikkel és egyszerű témaválasztásukkal a nagybányai iskola megértését segítették elő.

Szinyei Merse Pál a magyar festészetnek Munkácsy mellett legnagyobb mestere, akiben a magyar nép természetszeretete, derűje, a költői hangulatok iránti fogékonysága a legmagasabb formában nyilatkozik meg. Művészetének e zavartalan derűje és harmóniája avatja őt - festészetének európai viszonylatban is újszerű törekvései mellett - a magyar festészet kimagasló mesterévé.

Forrás: A magyarországi művészet története, Corvina, 1970. 436-439. oldal



Szinyei Merse Pál élete


1845-1855

Szinyei Merse Pál 1845. július 4.-én született a Sáros megyei Szinyeújfalun. Édesapja, Szinyei Merse Félix jogász, később Sáros megye alispánja, majd főispánja volt; fia művészi ambícióit mindvégig támogatta. Több megyében levő földbirtokai házassága révén is tetemesen gyarapodtak. A festő édesanyja Jekelfalussy Valéria (nyolc gyermek anyja) művelt asszony volt, ő oltotta fiába a művészet szeretetét. A család 1853-ban költözött Jernyére, amely ezentúl Szinyei életének legfontosabb színhelye lett.

1856-1868

Gimnáziumi tanulmányait Eperjesen, majd Nagyváradon végezte, itt már rajzórákat is vett Mezey Lajos arcképfestőtől. Az érettségit követő évben, 1864-ben Münchenbe ment, ahol egyéves előtanulmányok után jutott be Hermann Anschütz, majd Wagner Sándor festőosztályába, és csak 1867-ben a Piloty-iskolába; itt további két évet tanult.
Szinyei Merse Zsigmond arcképe csibukkal; Faun és nimfa

1869

Akadémiai tanulmányait 1869 októberében szakítja meg.
Szerelmesek; A hinta; Ruhaszárítás

1870-1871

1870-ben Párizsba készül, de kitör a porosz- francia háború, és Münchenből visszatér Jernyére, ahol csaknem két teljes évet marad, gazdálkodik.
Szinyei Merse Ninon arcképe

1872-1873

1872 júniusában tér vissza Münchenbe, és több más kisebb kép mellett elkezdi a Majálist festeni. Benczúr kölcsönadja neki műtermét, barátságot köt Böcklin-nel. 1873 márciusában a müncheni Kunstvereinben, áprilisban Bécsben kiállítja a Majálist, innen azonban a rossz akasztás miatt visszavonja képét.
Idill; Majális; Műterem; Kerti padon; Tourbillon

1873-1881

Hazamegy Jernyére, és 1873 októberében elveszi feleségül Probstner Zsófiát. Firenzei letelepedésük Szinyei édesapjának rossz egészségi állapota miatt elmarad. Apja 1875-ben meghal, Szinyei átveszi a gazdaság irányítását, valamint új házat építtet maga és megnövekedett családja számára. Az évek során feleségének 5 gyermeke születik, közülük két kislány 1881-ben meghal.
Lilaruhás nő; A müvész fia, Félix; Léghajó

1882-1883

1882-ben Makart hívására Bécsbe költözik, itt megfesti A pacsirtát. Néhány képét kiállítja Bécsben, majd Budapesten. A siker most is elmarad.
A pacsirta

1883-1893

Szinyei 1883 májusában Bécsből hazaköltözik Jernyére és 1884-től abbahagyja a festést. 1887-ben elválik tőle felesége, ő Félix fiával Jernyén marad. Anyagi körülményei erősen megromlanak.

1894-1896

1894-ben Zemplényi Tivadar látogatja meg Jernyén, ki festésre biztatja. Ugyanebben az évben a téli kiállításon már komoly sikere van, majd az 1896-os millenáris kiállításon, ahol több régi és új művével szerepel, hatalmas közönség- és kritikai sikert arat. A Majálist az állam megvásárolja. 1896 októberétől országgyűlési képviselő.
Hóolvadás; Oculi; Pipacsos mező

1897-1920

Az év nagy részét Budapesten tölti, tájait leginkább nyaranként, Jernyén festi. 1897-es Önarcképét 1911-ben a firenzei Uffizi arcképcsarnokába kérik. 1900-ban a párizsi kiállításon a Hóolvadással ezüstérmet, 1901-ben Münchenben a Majálissal nagy aranyérmet nyer. 1905-ben a Nemzeti Szalonban nyílik gyűjteményes kiállítása és kinevezik a Képzőművészeti Főiskola igazgatójának. Ezután már mind itthon, mind Németországban, Rómában minden szereplését kitüntetések, érmek sokasága fémjelzi. 1912-ben Eperjesen felavatják mellszobrát.
Önarckép; Szinyei Merse Rózsi; Szurokfenyő; A jernyei kúria; Csend

1920. február 2-án halt meg Jernyén.



Forrás: Bernáth Mária: Szinyei Merse Pál, Corvina Kiadó, Bp. 1981.

Nincsenek megjegyzések: