2008. december 22., hétfő

Vonegut húsz éve megírta a pénzügyi válságot



Valóra vált az 1986-ban papírra vetett vízió, csak az ember még nem költözött vissza a vízbe


A globális pénzügyi válság hatására váratlan fordulatot vesz az evolúció. A Homo sapiens túlméretezett agya zsugorodni kezd, mellső végtagjai uszonyokká alakulnak, tápláléka a nyers hal lesz. Az emberi faj ezzel eljut törzsfejlődésének csúcspontjára, a boldogságba. Így megy ez – Kurt Vonnegutnál.


Az ötös számú vágóhíd és még vagy tucatnyi regény világhírű szerzője – akinek a műveit évtizedeken át „a legfeketébb fekete humor” szlogenjével reklámozták kiadói – nem érte meg 2008 őszét. Nem érte meg a hitelválságot, az ingatlanpiac összeomlását, a bankcsődöket és a tőzsde mélyrepülését, a fejvesztve kapkodó politikusokat, szánalmasan magyarázkodó közgazdászokat és a köznépet, amely bambán bámul elúszó házai és megtakarításai után. A tavaly elhunyt Vonnegut, ezt bátran állítom, mégsem volna meglepve, ha látná, hogy mi folyik. Bizonyíték rá magyarul most megjelent regénye, a Galápagos; ezt még 1985-ben írta.

Pontosabban szólva a Galápagos egyszer már megjelent magyarul, megfejthetetlen okokból Második édenkert címen, 1993-ban. Csak az után fedeztem föl a könyvespolcomon, hogy hazavittem a zsákmányt, a könyvesboltban még teljesen ismeretlennek hitt mű ropogós, papírillatú példányát. Cseppet sem bánkódom miatta, sőt. Ezt a regényt érdemes volt a felejthető első nekifutás után újfent lefordítani és kiadni. És most kell igazán el- vagy újraolvasni.

Az időpont tehát a közeljövő, 1986. Maroknyi külföldi turista várakozik Ecuador egyik kikötővárosában, hogy „az évszázad természeti expedíciójának” elkeresztelt luxushajókázásra induljon a Bahía de Darwin fedélzetén. A Galápagos-szigetekre készülnek, ahol Charles Darwin fejében megfogant a természetes kiválasztódás elmélete. Persze nem annyira az egzotikus állatokra kíváncsiak, sokkal inkább híres útitársaikra, Jackie Kennedy Onassisra és a többiekre, például doktor Kissingerre, Mick Jaggerre és Nurejevre. Ám hiába várnak, a „celebek” el sem indulnak az Egyesült Államokból, mert ők már tudják: kitört a pénzügyi világválság.

„Beköszöntött az államcsőd. Ecuador nem vásárolhatott élelmiszert azokból az országokból, ahol a felszínt vastagabb termőtalaj fedte. Guayaquil kikötővárosban megállt az élet, az emberek kezdtek éhen halni. Az üzlet az üzlet.”
A válság az emberi agyvelők szüleménye, és ezek az agyvelők hirtelen úgy gondolják, hogy holmi papírdarabkákért nem kótyavetyélik el az ennivalójukat. „És csődbe ment Mexikó és Chile, Brazília és Argentína. És Indonézia és a Fülöp-szigetek. És Pakisztán, India és Thaiföld.”

India és Thaiföld?

Különös élmény a Galápagos olvasása közben fél füllel bele-belehallgatni a napi hírekbe 2008 novemberében. Tébolyult terrortámadás Mumbaiban, reptéri őrület Bangkokban. Ami nem egészen negyedszázada még Vonnegut bizarr agyszüleményének tűnt – a túl nagy agy ugyebár az emberiség minden bajának forrása –, az mára nagyjából realitássá vált. Találóan jegyezte meg néhány évvel ezelőtt Spiró György, a szintén a jövőben játszódó Jégmadár szerzője: a tökéletesen abszurdnak kigondolt jelenetek gyorsan veszítenek az élükből, mert a hétköznapi valóság valószínűtlen tempóban lepipálja őket. Vonnegut hírességei például a válság elől az arizonai Phoenixbe, egy fogyókúrával egybekötött tenisztanfolyamra menekülnek. A luxuscikkek iránti kereslet pedig a krízis mélypontján emelkedni kezd – vagy ezt már valamelyik napilap színes hírei között olvastam volna?


„Csődbe ment Olaszország és Írország és Belgium és Törökország. (…) A bolygón oly sok élelmiszer volt, és oly sok üzemanyag és minden egyéb, hogy bőven jutott volna minden emberi lénynek, pedig már igazán rengetegen lettek. Millió és millió emberi lény elkezdett éhezni, azután pedig elpusztultak.”

A narrátor a Vonnegut-rajongók régi jó ismerősének, Kilgore Troutnak a fia, Leon Trotsky Trout (1946–1 001 986). Ő beszéli el egymillió év múltán, hogyan alakult a Bahía de Darwin utasainak a sorsa, hogyan lett a luxushajóból az emberiség második Noé bárkája. Hogyan lett az új ősapa egy Adolf von Kleist nevezetű, a navigáláshoz sem konyító félnótás admirális, hogyan született meg az első prémes humanoid, hogyan kerekedett az angol fölébe a kankabono indiánok nyelve, már amíg beszéltek egyáltalán az emberek. És csupa hasonlókat. Hehe.

Egymillió-ezerkilencszáznyolcvanhatból visszanézve ennyi történt, vagyis történik a Földön: „Folyton rettenetes kalamajkákba keveredtek az emberek, és mert mások irgalmatlanul hatalmas agya segítségével mindenféle dolgot gyártottak, meg mindenfélét műveltek, míg végül az egész bolygó lakhatatlanná vált.”

Trout-Vonnegut megint arról mesél, hogy a civilizáció tévúton jár, és menthetetlen. Az emberi faj egyetlen reménysége, hogy a víz alá költözik, megtanul halat fogni – és elúszni a cápák elől. Addig szemernyi esélyünk sincs, hogy megbékéljünk a sorsunkkal, és harmóniában éljünk a környezetünkkel. Bátran röhöghet, akinek van kedve: a mester humora ezúttal is amennyire cinikus, annyira ellenállhatatlan. A Galápagos mottójául a tizenhat éves korában meggyilkolt Anne Frank egyik naplóbejegyzését választotta: „Akármi is történik, továbbra is azt gondolom, hogy az ember a szíve mélyén csakugyan jó.” Ami szívszorítóan szép ugyan, de fájdalom, nem meggyőző.


Kurt Vonnegut: Galápagos
Maecenas Könyvkiadó, 2008
2450 forint

Szerző: Bártfai Gergely Forrás: Zóna


Nincsenek megjegyzések: