2010. szeptember 30., csütörtök

TÓTH ÁRPÁD: BÚS, DÉLELŐTTI VERS



Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
Friss fény forog az utcán,
Szivem! örülni tudsz tán?

Ti sürgő földi népek,
Közétek sirva lépek,
A szívetekbe látok,
Oh miért is titkoljátok?

A sárga nap ragyoghat,
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.

Kivűl szemek zafirja,
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.

Ha most csodát tehetnék
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihúnynának a fények.

Úgy raknám búnkat eggyé,
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Egy bánat-csimborasszót.

Hadd nőne föl az égre,
Az Isten lássa végre,
Pokol-fenékre döntse,
Az óceán elöntse!

Új szívünk nőjjön, égi
Szelid szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.

Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyülöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeressen.

Legyen minden sziv áldott,
Melyet dobogni váltott
Anyáink szentelt kínja,
A szülő vér rubinja.

Hisz oly egyetlen drága
Az élet halk virága,
Annak kéne örűlni,
Szennyektől megtörűlni.

Tudósok ezt szeressék,
Rejtett titkát keressék,
Hisz minden bölcs szó talmi,
Amíg meg is kell halni.

Örökre ifju élet!
Jó vón vidulni véled,
Ne lenne más igazság,
Csak az örök vigasság.

Hogy minden nép örűljön,
Könnyet az is törűljön,
Ki sír a Végzet balján
A bús Kárpátok alján.

Oh isten, isten, isten,
Ne űlj az égbe resten,
Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja.

Fényed forog az utcán,
Még könyörűlni tudsz tán,
Nézd, orcánk színes lárva,
De setét agyunk árva...


Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 16-17. szám

Elhunyt Tony Curtis




85 éves korában elhunyt Tony Curtis magyar származású amerikai filmszínész.

Bernard Schwarz néven New Yorkban született 1925. június 3-án, szülei Mátészalkáról vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Bernard középiskolai tanulmányait a második világháború szakította félbe, 1943-tól a haditengerészetnél szolgált. Leszerelése után színészetet tanult, off-Broadway színházakban lépett fel, majd 1948-ban Hollywoodba szerződött. A filmekben először James Curtis, majd Anthony Curtis, végül Tony Curtis néven szerepelt.

Karrierje elején főként kalandos történetek jóképű, bátor és ellenállhatatlan hőse volt, e szabványfeladatokat megoldva tett szert óriási rutinra. Első nagyobb szerepét 1957-ben A siker édes illata című filmben kapta, a következő évben Stanley Kramer rendező rábízta a Megbilincseltek című film egyik rabjának szerepét. Curtis végre - Sidney Poitier oldalán - bizonyíthatta drámai talentumát, alakításáért Oscar-díjra jelölték.

A halhatatlanságot és az igazi sztárstátust 1959-ben a Van, aki forrón szereti biztosította számára, amelyben Jack Lemmon és Marilyn Monroe oldalán komédiázott. A Billy Wilder rendezte fergeteges vígjáték olyan helyzet- és jellemkomikumok egész sorát vonultatja fel, amelyek még évtizedek múlva is próbára teszik a rekeszizmot. Az 1968-as Bostoni fojtogatóban a közönség Tony Curtis egy másik arcát is megismerhette, a pszichopata bűnöző szerepének eljátszásával bebizonyította, hogy borzongatni is tud.
Több nagy közönségsikert arató filmvígjáték (Verseny a javából, Leszállás Párizsban, Goodbye, Charlie) után a hollywoodi álomgyárban már kevesebbet foglalkoztatták, ő pedig a tévével vigasztalódott. Olyan sorozatokat adtak el nevével és játékával, mint a Magyarországon is óriási sikert aratott Minden lében két kanál.

Hollywood egyik legmegnyerőbb férfisztárja hatszor nősült, 1998 óta egy nála 46 évvel fiatalabb műlovarnővel élt. Hat gyermeke közül Jamie Lee Curtis saját jogán is híres színésznő lett.
− Alapvető életfelfogásom a humor, képtelen vagyok haraggal vagy komolysággal szemlélni az életet − mondta Curtis, aki azt is vallotta: élete legjobb pillanatai a nők társaságában teltek - de a legrosszabbak is.
A színész 1994-ben szívbillentyű műtéten esett át. Hetvenedik születésnapja előtt megírta önéletrajzi kötetét, mint ő maga mondta, azért, hogy ne csak mások mondjanak róla ítéletet. Mintegy 140 filmszerep eljátszása után festészettel foglalkozott, 1994-es londoni kiállításán képeit igen jó áron kapkodták el.

Tony Curtis többször járt Magyarországon, egy ízben Mátészalkára is ellátogatott. 1988-tól díszelnöke volt a Dohány utcai zsinagóga rekonstrukciójának elősegítését célzó Emanuel Alapítványnak, amelyet anyagilag is támogatott.
A filmsztárt 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki. Két éve azzal keltett feltűnést, hogy elvállalta a Magyar Turizmus Zrt. hazánkat népszerűsítő, az amerikai piacra szánt reklámfilmjeinek főszerepét, a rá épülő kampány főleg az idősebb amerikaiakat célozta meg. Tavaly áprilisban járt Magyarországon, amikor a könyvfesztiválon bemutatta Hollywood hercege című önéletrajzi könyvét, valamint festményeit.

Forrás: | Ötvenentúl.hu / MTI

Gellért Oszkár: Barátaim...



Barátaim, valahányszor ez a kéz itt
Ujjai közt tollat szorítva remeg,
Éji óráim a ti szellemeiteket idézik.
Valamelyitekhez most készül egy izenet.

Óh, sose ülök én ilyenkor árván, felejtve,
Magányos szobában elhagyottan.
Barátaim, ti ültök körül ottan.
Fejeteket a melletekre ejtve.

Veled vagyunk - mondjátok - de arcunkat még nem mutatjuk...
És vártok, csak vártok türelemmel, csupa drága lelki rokon.
S az ihlet szent madarai ott ülnek vállaitokon:
Fülemilék, rigók, galambok, sasok, vagy néma hattyuk.

És várnak ők is, szent madarak. Hogy a szivemet egyék.

S egyszerre csak egy megmozdul közülök szárnyát emelvén,
S akinek vállán ült, most feláll, közelít és idelép mellém
És megfordítja a tollat s az égnek szegzi hegyét!

Aztán fejét fölvetve: már megmutatja az arcát.

Én pedig nevén szólitom és azt mondom neki: Tartsd hát,
Tartsd hát barátom. - S mint ahogy kardjába a nemes belédőlt,
Ráborulok én is a tollra: uj szóért, uj római férfi.
S az a hang, ami így szakadt föl egykor az ő kebeléből:
Az enyém, s a lelki rokonnak szól, az hallja és megérti.


Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám

2010. szeptember 29., szerda

TAKÁCS GYULA: MAGÁNYOSAN 1.,2.,3.



1.

Mint tengerből, ha jő a kék öböl, Tihany felől úgy lép felénk a tó. A tükre most opálos szürkeség, de zöld ahol hasítja a hajó. E nagy tálból merem ebédemet. A nádas mellé vetem horgomat, és az aranyszínű puliszka rajt, ölünkbe csalja a szép pontyokat. És délre nyárson vagy a tepsiben sercegve sül a hófehér falat. A jó vörös bor róluk álmodik, kulacsbölcsőn szundítva fák alatt

2.

Igy űzik egymást csendes napjaim, e kis homoksziget szűk partjain, hol csendben én és egy család rigó oly vígan élünk, mint pólyás papin. Anyánk a nappal és apánk az éj, mindegyik csak nekünk kedveskedik: hol a hűs holdat vagy a tűz napot a fűzfáink fölött ellengetik.
3.


A hegy alatt kalászos már a rozs. Kakuk számol a kis akácoson. A percek úgy szöknek dalával szét, hogy észre sem veszem, s az est oson. És most látom tarló már rég a rozs. A víg szüret lassacskán itt topog. A hegy olyan, mint puttonyos legény, kit földhözvertek már az új borok. Tepsimben egyre kevesebb a hal. Málé, kukac elől a mélyre megy. A nádkunyhóm résén eső csepeg. Falunkban zeng az őszi egyszeregy. Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · TAKÁCS GYULA: MAGÁNYOSAN

JANKOVICH FERENC: BOLDOG AKI ITT ÁLL...



Két havas fenyő közt
- két angyali szárny -
egy pufók kis templom
lélekzete száll.

S mint deres pásztor, ki
kalapot emelt,
fülhegyezve hallgat
a pusztai csend.

Ugy dudol a templom,
mint egy kisgyerek -
fején ül a ferde
betlehem-süveg.

Párolog az ének
s merre utja visz,
meghatódva károg
még a varju is.

Erdőből kifordul,
uj világba tér:
szinte felkiált a
nyikorgó szekér.

Boldog, aki itt áll
s kifelé figyel -
míg a fej alácsüng
és sóhajt a mell.


Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 5. szám

GYULAI MÁRTA: BARÁTI SZÓVAL




S honnan van benned most ez az eltökéltség?
S hogy szabad ennyire szenvedni?
Mi lelte az arcod?
Ilyen csendben vagy naphosszat?
Még haragszol néha?
Nem kezdenéd előlről?
Nem tudtad, hogy igy lesz?
Nem vállaltad mindég?
Olyan nagyot változott minden?
Nem május a május?
Kifáradt a szemed?
Ne menjünk hajózni?
Vigyázz, az igénytelenség is csupa veszély!
Ugye, nem hallgatsz másra?
Emlékszel, mit igértél?
Hát az érettség nem érték?
Vagy menjünk már innét?
- Igy kérdezne, ha élne.


Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám

2010. szeptember 28., kedd

Szergej Jeszenyin: MICSODA ÉJ!



MICSODA ÉJ!

Micsoda éj! Én nem birom!
Nincsen álom. Ó, Hold, te átok:
már-már érzem, mint egykoron,
a lelkemböl húnyt ifjuságot.

Jeges éveim kedvese,
színjátszást ne hívj szerelemnek.
Csak hadd hulljon a Hold leve
a vánkosomhoz kicsi kedvnek.

A torz vonásaim, na hisz,
rajzolná ki - ha volna mersze.
Most már kiszeretni se bírsz,
ha nem szerettél bele, persze.

Csak egyszeri a szerelem -
idegen vagyok ím tenéked:
hársfa hiába hív-izen,
ha lába térdig hóba téved.

Tudod te is, mint tudom én,
hogy kéklő-fényes holdtükörben
nem virág ül hárs levelén,
de hóban a hárs dérütötten.

Már rég egyikünk sem szeret,
én másikat - biz te sem engem.
És mindkettőnknek egyremegy,
szerelmet játszani szeretlen.

De álnok szód ölelve hív,
ravaszdi csókkal szenvedélyig, -
álmodja májusát e szív
és azt a kedvest örökétig.

1925

ERDŐDI GÁBOR

Mihail Lermontov : A SELLŐ




1


Sellő lebegett telehold idején
a folyón, csupa hold, csupa fény,
s fröcskölte a holdig a kék legen át
az ezüstszinü hab taraját.

2

Görgette a víz, forgói felett,
tükrében a fellegeket,
s dalolt a leány és a víz, meg a part
hullámoztatta a dalt.

3

Dalolta: „A mélyben, a felszín alatt
ott ég igazán csak a nap,

odalenn legelésznek aranyhalaim
kristálypaloták falain;

4

S odalenn az ezerszinü, lágy fövenyen,
– sürü nádtorzs védi hiven –
ott alszik a víz-lesodorta vitéz,
idegen táj küldte vitéz...

5

Fésüljük a sűrü, a gyűrü-haját
ezer égszinü éjjelen át,
s délben az ajkait és a szemét
csókoljuk, oly csodaszép.

6

De a lángtarajú vágy csókja hiú:
csupa jég, csupa csönd a fiú,
hiába lesem, keblemre veszem,
nem száll lélekzete sem.”

7

Ime, így dalolászta a bús habon át
a titokteli lány a dalát,
s forgatta a víz, örvénye felett
tükrében a fellegeket.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Perui "tengerimalac-kultusz"




Írta: Igric Dominika
2010. február 11. csütörtök, 14:05

"A világ legszerencsésebb emberének tartottam magam, mikor lehetőségem nyílt Peruba utazni. A csincsillákról szóló szakdolgozatom színesítéséhez gyűjtött értékes anyagon kívül más csodára is bukkantam: az európai emberek számára alig ismert „tengerimalac-kultusz” rabul ejtett." (Igric Dominika)

Az Andok lejtőin élő indiánok vadon élő tengerimalacok, majd szelídített, tenyésztett változataik húsát fogyasztották már Kr.e. 6000-4000 óta! Tápanyagokban igen gazdag, egészséges, ízletes tengerimalachús fogyasztása segített az indiánoknak az oxigénben szegényebb, kedvezőtlen természeti adottságú területeken történő kemény munkavégzés utáni energiapótlásban. Az őslakosok megbecsülték és tisztelték a tengerimalacokat, házaik körül igyekeztek minél több, nagyobb és szaporább rágcsálókat tartani. Ennek a korai tenyésztési folyamatnak az eredményeként mára a perui és ecuadori népek területenként számtalan háznál tartott, húsáért tenyésztett változatot és fajtát alakítottak ki.

Malac szobor

Az indiánok háziállatai közül valók az Európában és itthon is olyan népszerűvé vált kedvenceink ősei is. A hegyi népek életének minden fontos állomását végigkísérte a tengerimalac, vagy ahogyan ők hívják: cuy. A kisgyermekek kedves játékszere, a család napi betevője, a háztartás „konyhamalaca”, a nagy becsben tartott jósok titokzatos csontocskái mind-mind a tengerimalacokból váltak a mindennapok szereplőivé. Egy érdekes hagyomány szerint az indián fiúk felnőtté „avatásának” ünnepén a fiatalok egy körben állnak, mindegyikőjüknél egy kis pohár van, a pohár fenekén pedig egy kis tengerimalac-csontocska. A poharakat megtöltik egy nagyon magas alkoholtartalmú helyi specialitással, amit a fiúknak egy húzással ki kell hörpinteni úgy, hogy a csontocska ne maradjon a pohár fenekén. Amíg a csont a kupica alján marad, addig újra kell tölteni az erős italt és addig nem léphetnek át az ifjak a felnőttkor küszöbén! Bizony, nem olyan könnyű azt a kis csontot elsőre kiinni, úgyhogy a férfivá válás sokuk számára a „másnaptól” válik emlékezetes eseménnyé… Ezekről a régi hagyományokról ma már csak kevesen tudnak mesélni az öreg indiánok közül, azonban a tengerimalachús fogyasztás és változatos elkészítési módjai napjainkban is betekintést nyújtanak a turisták számára egy új ízvilágba. Legelterjedtebb elkészítési módja az állat (bőrével együtt való) nyárson ropogós pirosra sütése,- akárcsak mi szoktuk a szilveszteri sült malacot, azzal a különbséggel, hogy az európaiak citromot, vagy almát tesznek a malac szájába, a peruiak viszont sokszor egy fél paradicsomból helyeznek kalapot a cuy fejére. Különböző fűszeres panírokban sütve, illetve parázson, banánlevelek alatt elkészítve is fantasztikus gasztronómiai élményt nyújtanak ezek a pecsenyék.

A perui művészeti alkotásokon is látható a tengerimalac visszatérő motívumként. Kr.u. 100 körül a Moche- kultúra kerámiáin fedezhetünk fel tengerimalac ábrázolást. Az érdekes szobrocskák megtekinthetők Limában a Múzeum Archeologica- ban.


Forrás: Dél-Amerikai Portál

2010. szeptember 27., hétfő

William Butler Yeats:Ha ősz leszel s öreg




Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

Csillag Tibor fordítása

VERSFESZTIVÁL



Összeállt a versenyprogram

30 versszínházi előadás: performansz, egyéni és társas előadóest, 10 vers- és világzenei koncert, több versfilm, és számtalan versmondó egyéni előadása látható, hallható az idei, 12. Kaleidoszkóp VersFesztivál versenyprogramjában - jelentette be Lutter Imre fesztiváligazgató, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke. A Pécsi Ifjúsági Központban október 12-én startoló fesztivál versenyprogramjában minden eddiginél több hivatásos társulat, előadó és zenekar kapott helyet.

Lutter Imre portréfotóját Fogarasi Zoltán készítette.

Versszínház kategóriában találkozhat a közönség például a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal, a budapesti Holdvilág Kamaraszínházzal, a szabadkai Életjel irodalmi élõújság – Csáth Géza Baráti Társaságával, Laczkó Teklával, a Szatmárnémeti Északi Színház tagjával, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületével, de versenyez Rékai Nándor színész, Orbán Júlia, Varga Kata-Lina előadóművész és Torma Mária magiszter versmondó is.

Verszene kategóriában ringbe száll a Csillag születik felfedezettje, a Kávészünet együttes, a Szilágyikata Kísérleti Tánczenekar, az Eastern Station, vagy a M.A.T.T zenekar.

Hazai pályán lép fel a Pécsi Vígságtévők, az Escargo Hajója AlterNaív, Kovács Dorina és Papp Zoltán, a Tamás Éva Játéktára és az Apolló Kulturális Egyesület A-Team formációja.

A Kaleidoszkóp VersFesztivál színpadain ismert és népszerű mûvészek mellett hazai és határon túli, a színházi és a pódiumművész szakma által nagyra becsült alkotók, és művészi hivatást választó fiatalok is bemutatkoznak.

Megannyi kuriózummal kecsegtet a fesztivál a versenyprogramon túl is, csak két példa: mainstream és underground – VersBarátok Közt az RTL Klub sorozatsztárjainak előadásában, és nemzetközi premierként Shakespeare szonettjeinek teljes megzenésítésű előadóestje Mátyás Zsolt Imre színművész (Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház) és a Theatron – Varázshegy produkciójaként.

A teljes program megtalálható a www.versfesztival.hu oldalon.

A versmondás és a versfilmek versenyére 2010. október 1-ig (péntekig) lehet jelentkezni.

2010.09.26.

Szelényi Lili (1983, Kőszeg – Budapest)
E-mail: media@prherald.hu
Forrás: PR Herald (MVE)
http://www.vers.hu
http://www.versradio.hu
http://www.versmondo.hu


2010. szeptember 26., vasárnap

Őszi tájkép - Szeifert Imre - festmény


Őszi tájkép


Szeifert Imre - Őszi tájkép című festménye



Forrás: Festőművészeti Portál és Közösség


Dsida Jenő:Őszi jókedv




Olyan nagy bánat őszbe jutni?
Vagy búcsúzkodón élni tán?
Mikor mindenki sírva borzong,
Miért ne legyek én vidám?

Ma jó kedvem van igazában,
nem látok tüzet, harci vért
halált, semmit és nincs tovább ez;
jó kedvem van, ha nincs miért.

Tavasz pirkadás könnyet csókolt
csüggedt pillájú szememen,
de most szégyellem, hogy így rámtört
az a nagy bánat-szerelem.

Ma szél veri az ablaktáblát
és felleg-tábor gomolyog – –
de én nekem ma csuda-nap süt,
de ez a kis vers mosolyog.

Dsida Jenő összegyűjtött versei

BÍRÓ LAJOS: Szeptember - Egy jó férj története - VII. - VIII. IX. - X.I. -XII. -XIII.



XI.

Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman, frissen, jókedvűen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt, kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghíztak, megszínesedtek. Vajda megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.

Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó, megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle; de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén, azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélegzete és nem tud beszélni. Az öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, eltitkolja-e előtte.

Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés közben odafordult hozzá, a két meztelen karját a feje köré fonta, magához szorította a fejét, azután egy hosszú, tapadó csókkal megcsókolta az ajkát.

- Hogy szeretlek - mondta. - Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád.

Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.

Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.

- Nem maradhatnál ma nálunk? - kérdezte az asszony.

- Nem lehet. Sok a munka.

- Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már hazajössz. És estére is.

Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig, hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az egész délelőttje végtelenül hosszú és siralmasan gyötrődéses volt. Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.

Az ebéd végén megszólalt az asszony.

- Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné, hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.

Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy erről megfeledkezett. Felemelte a fejét és száraz torokkal, nagy erőfeszítéssel mondta:

- Julcsa?... Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni. Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.

Az asszony nevetett a Julcsa ambícióján és az előmenetelén és a dolog ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron úszni a gyerekek.

Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkínzottan és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a székén. Félt.

A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől. Bementek a hálószobába.

Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba... Ebben a szobában... Milyen alávalóság...

Az asszony jókedvűen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és a keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul? Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen várt találkozás örömét mutatni?

Felnyögött. Az asszony ijedten fordult hozzá.

- Mi bajod? - kérdezte.

- Nem tudom... Rosszul vagyok...

Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát.

- Lázad nincs - mondta. - De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy rosszul?

- Nem tudom... Talán a hőség.

Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt el az egész éjszaka. Vajda fel-felébredt, ránézett az asszonyra, megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére, belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott, mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.

XII.

Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínű borítékot talált az üzleti levelei között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.

- Ki az ördög írja ezt a levelet? - mondta Vajda nevetve.

Felbontotta a borítékot és elhúzta a száját. A rózsaszínű levélpapír aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt meglátogatni, mert fontos közlendő van... Vajda mérgelődve morzsolta a kezében a levelet, azután belecsapta a papírkosárba.

- Fenét - mondta magában haragosan.

A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan szelíd és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy. Hosszú nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; megint tudott dolgozni, jókedvű lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a levelet és nem törődött vele.

Harmadnap új rózsaszínű boríték érkezett. Hogy tessék őt felkeresni, mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt felkeresni, ő jönne el a hivatalba...

Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!... Megijedt. Hátha csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott, csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.

Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatástól. Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy hónapos szobát a Szondy utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hívják a lányt. Julcsa; de milyen Julcsa? - Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe, nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hívják őket.

Megkérdezte otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a szobát, megismerte.

- Nincs itthon kérem - mondta gúnyosan. - Nem is lakik már itt.

- Nem? - kérdezte Vajda bámulva.

- Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki.

Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta, mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet folyosóján. Melyik lakás most az? Hová nyisson be? Hogyan kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.

Ekkor kinyílt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt rajta, hosszú, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekísérte az előszobából a lakásba.

Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett rá.

- No? - kérdezte Vajda.

A lány nem válaszolt.

- Hát mit akar tőlem? - kérdezte Vajda haragosan.

A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre válaszolni, nyugodtan mondta:

- Hogy tetszik a lakás?

Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban nyugodtan tovább mondta:

- Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet.

Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:

- De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.

- De igen.

- De nem.

- De... Kétszer egy héten... Mint az öreg úr a szőkéhez...

Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.

- Te disznó - mondta -, vigyázz magadra. Nem akarok idejönni.

- Csak bántson - mondta a lány. - Most már úgyis bizonyos, hogy gyerekem lesz.

Vajda eleresztette, elhullott a karja, rábámult a lányra.

- Bizonyos? - kérdezte. Hát a múltkor nem volt bizonyos?

- Nem - mondta a lány. - De most már bizonyos.

Vajda szédülve nyúlt a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.

Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és alázatosan és mosolyogva mondta:

- Most pénz kell.

Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:

- Mire? Nem adtam eleget? Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem adok. És volt a háromszázból is.

- Azt elköltöttem bútorra.

Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút bútorokkal, csúnya, apró porcelán holmival és rikító papírdíszekkel. Ismerte ezt a lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen fertelmes csinosságú lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre? Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz romlottságú utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész, nagy becstelenségű némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes lett a homloka.

- Egy pohár vizet - mondta azután.

A lány a villamos csengő után nyúlt és nyugodtan csengetett. Egy cseléd jött be.

- Hozzon egy pohár vizet az úrnak - mondta a lány.

Az úrnak... A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: - ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.

Megitta a vizet és szomorú haragot és tehetetlen keserűséget érzett.

- Minek kell a pénz? - kérdezte.

- A gyereknek... Gyerekholmira...

Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából két papírpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután felkelt és menni akart.

- Nem marad itt? - kérdezte a lány.

- Nem!

- Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba...

- Nem! - kiáltotta Vajda.

A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult kifelé.

- Mikor jön el megint? - kérdezte a lány.

- Nem tudom. Nem jövök.

- Akkor én elmegyek a lakásra - mondta halkan a lány.

Azután még halkabban hozzátette:

- A nagyságához...

Vajda fellihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét, azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután a düh kialudt és egy halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?

Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna. Milyen szörnyű egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette őt a hatalmába.

Milyen szörnyű egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc hónappal ezelőtt parasztlány volt. De - homályosan kóválygott a fejében - ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született utcalány, ez az éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségű és kérlelhetetlen kegyetlenségű női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt is, azért maradt lány. Már az anyja is...

Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt tőle; benne nincs elég erő és elég kíméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és hadonászik...

Szomorú volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével beszélgetett, egyszer csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogy hívják.


XIII.

Egy hét múlva újra jött a rózsaszínű levél. Ha nem jön, akkor majd a lány megy el a lakására. A nagyságához.

Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.

Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:

- Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak?

Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan válaszolta:

- Tudod: nem lennék többé a feleséged.

- Elválnál?

- Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen tudod.

Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor beszéltek róla. Az asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha sem kerül rá komolyan a sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a sor, beváltja. Csendes, kedves, szelíd, jó asszony, de a hűségéért hűséget kíván. És erős az akarata.

Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De mikor a próbálkozás ilyen rosszul sikerült. Mit tegyen most?

Másnap reggel már hétkor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette. Megismerte.

- Tessék nagyságos úr - mondta. - A kisasszony még alszik.

Bement hozzá. A lány felébredt és rámosolygott. Ő megállt előtte.

- Mi kell? - kérdezte haragosan.

A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta:

- Ugyan, üljön már le.


Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember

2010. szeptember 25., szombat

Gellért Oszkár: G. barátom levele Angyalföldről




Emlékszel-é? Negyven hónapja múlt.
A kávéházban már csak ketten ültünk. Egy-egy halk szó még, furcsa, babonás, Vérről, végzetről, hősről: háborúról. Az asztalunkon rengeteg hamu S hervadt ujságok, sűrű füst körültünk.

Fizetni! S akkor mintha valamit
Még elfeledtem volna a lapokból -
(Tán a szinházak mai műsorát)
Egy névre siklott a tekintetem.
Vadidegen. De babérkoszorús.
Valami szép vitézi tett tapadt rá.

S egyszerre akkor ellenállhatatlan
Kapcsoltam össze a nevem nevével
S hozzákötöttem sorsom oldhatatlan.
Ameddig ő él: addig élek én.
Ha megölik: betellett nékem is.
Egy pillanat lesz mindkettőnk halála.

És megkezdődött a nagy lesi-játék.

Fohászt tanultam: Őrizd őt nagy ég,
Engedd, hogy önzőn féltsem őt magamnak,
Tartsd tőle távol kettőnk fátumát.
S kisértem, védtem pergőtűzön át.
S éjjel árkában virrasztottam érte.

És jött a hír egy drága nap: fogoly.
Fogoly, fogoly! óh hála néked isten,
Most már kivárom könnyen a jövőt,
Barátom, most már nem fogok meghalni.

Beh elsiettem boldogságomat!

Pár hónapig élhettem csak nyugodtan
És jött az új hír: megszökött vitézül
S fronton van újra, új babér neki:
Új rettegés, új rémület nekem.

És egyszer aztán mégis hazajött.
Golyók roncsolták szent testét cafattá,
Sebek, sebek, de nem halálosak!
Csak hála, hála: hosszan gyógyulók!
Pár hónap, tán félév is eltelik,
Mig frontra juthat újra. S addig, addig?
Addig talán még vége is lehet.

Barátom, most már nem fogok meghalni.

S tegnap, tegnap, jaj szörnyü, szörnyü hír:
Tegnap, hallom, gyógyultan s útrakészen
Végzett magával. S meghalt enkezétől.

Barátom, most velem mi lett? felelj:
Én kúsztam éjjel gyilkosként be hozzá?!

S meghaltam-e már?

Vagy élek-e még?

Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 3. szám

2010. szeptember 24., péntek

Tartósítás otthon, természetesen!





Aki kóstolt már házi savanyított zöldséget, házi aszalt gyümölcsöt, de ismeri ugyanezen ételek bolti változatát is, tudja, hogy a különbség nyilvánvaló: a házi szinte kivétel nélkül finomabb. Ha pedig belegondolsz, esetleg utánajársz, mennyi minden van a boltiban, aminek alapvetően nincs helye az ételben, még szívesebben készíted majd el otthon.

Csakhogy a házi tartósítást bonyolult, időigényes, fáradságos munkának gondoljuk, pedig a legtöbb esetben nem az. Annak is érdemes belevágnia, akinek nem teremnek meg a gyümölcsök, zöldségek és növények a kertben.

Ha biztos forrásból szerzed be az alapanyagokat, és magad vágsz bele az elkészítésbe, tudván, mi kerül az üvegbe, azzal is rengeteg rákkeltő, feleslegesen hizlaló, allergén anyagtól kíméled meg magad, sőt a legtöbbször a termények eredeti ízéből és tápértékéből is nagyobb mennyiséget őrzöl meg.

Mire van szükséged?

Először is jó piacra, ismerős termelőkre, ahonnan beszerezheted az alapanyagokat. Másodszor pedig jól zárható, különböző méretű befőttes üvegekre, szellőző anyagokra – például tüllre. Elég csupán néhány alapvető, egyszerű eljárást megismerned ahhoz, hogy belekezdhess a munkába.

Aszalás és szárítás

Ezekkel az eljárásokkal készíthetsz házi gyógyteákat, aszalt gyümölcsöket és fűszereket is. A fűszerek közül a rozmaring, a kakukkfű, illetve a majoranna a legalkalmasabb szárításra, a többi zöldfűszer – petrezselyem, bazsalikom – túl sokat veszít az aromájából a száradás során, ezeket inkább fagyasztani érdemes. Az eljárás egyszerű: a friss növényt ollóval, szárastul vágd le, tisztítsd meg a sártól és a piszoktól, töröld teljesen szárazra, lazán kösd csokorba, és borítsd be szellőzőanyaggal. Az így elkészült csomagot lógasd fel egyenletesen árnyékos, hűvös, de mindenekelőtt száraz helyen. Amikor teljesen kiszáradt, zárd bádog- vagy üvegedénybe, hogy megtartsa az ízét.

A gyümölcsök aszalásához legalkalmasabb eszköz az aszalógép – ebbe csak be kell helyezni az előkészített (kimagozott, leszemezett, megmosott) gyümölcsöt, és a gép egyedül elvégzi a feladatot. Az erre legalkalmasabb gyümölcsök nyáron a meggy, a sárgabarack, később pedig a szilva. Napon, illetve sütőben az aszalás nehézkes, lassú, költséges és kockázatos, sokkal jobban megéri az egyszeri, tízezer forint körüli kiadás az aszalógépre. Az ötvenentúlon további tippeket is találsz az aszaláshoz.

Lekvár cukor és tartósítószer nélkül

Ha alaposan sterilizálod a befőttesüvegeket, majd celofánt teszel a csavaros tető alá, és szárazdunsztba helyezed az üvegeket, nem kell tartósítószert tenned a lekvárba. Vannak olyan gyümölcsök, mint például a szilva, amelyekhez felesleges cukrot tenni, hiszen saját maga annyi cukrot tartalmaz, amennyi elég a lekvár besűrűsödéséhez.

Mielőtt megismerkednél a lekvárfőzés rejtelmeivel, megmagyarázzuk a már említett néhány alapvető fogást, amellyel az üvegeket kezelned kell.

  • Sterilizálás: Egy alacsony, de széles lábosban forralj vizet, majd helyezd bele az üvegeket és a fedőket. Amikor a lekvár kész, az üveget csipesszel emeld ki a forró vízből, és úgy öntsd bele a lekvárt, hogy kézzel nem nyúlsz az üveghez, és a tetőt is csak kívülről érinted meg.
  • Fejre állítás: Miután lezártad, pár percre állítsd fejre az üvegeket.
  • Száraz dunszt: Az üvegeket helyezd (rongyokkal, pokrócokkal, párnákkal) alaposan kibélelt ládába, kosárba, és a tetejét is zárd le néhány réteggel. Egyszerűbb megoldás, ha hűtőtáskát használsz. A legjobb, ha minimum egy napig ott hagyod az üvegeket.

Szilvalekvár

Hozzávalók:

  • 5 kg szilva
  • 1,5 dl almaecet

Elkészítése: A szilvát mosd meg, magozd ki, és tedd egy akkora lábosba, amelyben kényelmesen elfér, és sütőbe is beteheted. Öntsd rá az ecetet, és told a 120 fokos sütőbe, majd hagyd ott kb. 4-5 órán át. Ekkor nézd meg, eléggé besűrűsödött-e, szükség esetén a tűzhelyen forrald még egy keveset. Öntsd a lekvárt sterilizált üvegekbe, celofánnal, majd a csavaros tetővel alaposan zárd le, és szárazdunsztban hagyd kihűlni.

Szilva sósan: a chutney, avagy csatni

Ezt a mártást húsokhoz vagy egyszerű köretek, rizs, krumpli, esetleg sajtok kiegészítőjeként használhatod. Eredetileg indiai étel, de elkészítése nagyon egyszerű.

Hozzávalók (kb. 8-10 kisebb üveghez):

  • 2 kg szilva
  • 2 alma
  • 2 nagy fej lilahagyma
  • 4 gerezd fokhagyma
  • 3 evőkanál frissen lereszelt gyömbér
  • 20 dkg barna cukor (ízlés szerint elhagyható vagy minimálisra csökkenthető)
  • 2 teáskanál fahéj
  • 1 teáskanál tört csili vagy 1 friss csili
  • só, bors

Elkészítése: A kimagozott, félbevágott szilvát és a felkockázott almát az apróra vágott hagymával és a fűszerekkel tedd lábosba, és lassú tűzön, olykor megkevergetve főzd másfél-két órán át, míg a gyümölcsök meg nem puhulnak. A lekvárhoz hasonló módon üvegezd.

Házi erős paprikakrém

Hozzávalók:

  • 1 kg friss csípős paprika – illetve csípős és kevésbé csípős, ízlés szerinti arányban keverhető, különböző paprikatípusok vegyesen
  • 40 dkg só
  • másfél deci ecet
  • kevés étolaj

Elkészítése: A paprikát aszerint, mennyire szeretnéd csípősre, magozd vagy erezd ki. Turmixgében pürésítsd, esetleg szeletelés után botmixerrel dolgozd el. Keverd el a sóval és az ecettel, majd lefedve hagyd állni egy napig. Ezután keverd el az olajjal, majd töltsd üvegekbe.



Forrás: Ötvenentúl.hu

BÍRÓ LAJOS: Szeptember - Egy jó férj története - VII. - VIII. IX. - X.




VI.

Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszivárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy utcasöprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A korai felkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszul érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Duna-parton be akart menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit csinálni.

Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpönyegében egy kanapéra és elaludt.

Tizenegy óra volt, mire felébredt. Ijedten ugrott fel.

- Istenem - mondta -, mit gondolnak az irodában!

Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletébe hajtatott. Szégyellte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami hazugságot és sietve nekifogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.

- Na - mondta magában az utcán -, nem is olyan nagy dolog. Nem kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.

Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyújtott és lassan elindult a lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyűjtött, "meg kell történnie", mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.

A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barna karikás volt, az arca sápadt, megnyúlt és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott.

Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:

- Üljön le Julcsa.

A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:

- Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony hazaérkeznék.

A lány felnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.

- Igen - mondta. - Hogyne... Hogyne...

Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást várt, kifogásokat, feltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még egyszer mondta:

- Hogyne...

Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez fogjon.

- Én - mondta halkan és óvatosan -, el fogom látni magát, Julcsa.

- Igen - mondta a lány.

Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ez ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?

Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az íróasztalhoz ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papírpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyúlt a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.

- Itt van Julcsa - mondta suttogva.

Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott felülkerekedni, szégyellte magát.

- No isten vele Julcsa - szólt hirtelen a lányhoz.

A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihúzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben...


VII.

Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes gyengeség!... Ilyen ostoba zavarodottság!... Ilyen gyáva tehetetlenség!... Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?

Szidta magát, de egy percre sem merte megígérni magának, hogy legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg egészen hozzászokott a felesége derűs jóságához, nyílt szeretetéhez és megbízható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó, furcsa teremtés. Egy parasztlány - de annál kevésbé lehet tudni, mit gondol. Mit gondol vajon? Mit akar?

Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna? Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, e miatt a pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa magát?

Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá. Szerelmes lett volna belé? - Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot. Én egy kövér posztókereskedő vagyok - mondta -, én nem ébresztek szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt...

Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyellte, hogy annyit gondol egy idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a lány. Egy-két hét alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban egész délután a lány járt az eszében.

Este nyugtalankodva ment haza. Vajon itt van-e még? Talán el is ment már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az ágy. Vajon itt van-e még?

Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyellte magát.

- Mit érdeklődöm úgy utána? - mondta dühösen.

Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.

- Mégis tudnom kellene - mondta -, hogy itt van-e. Nem lehet az ember egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.

Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén, visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött tíz percig, akkor felnyílt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.

- Behoztam a vizet - mondta.

Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és magához húzta.

Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a világosságba; keserű volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és félig magának, félig a lánynak mondta:

- Pedig én nem akartam... Ma se akartam, tegnap se akartam...

A lány ekkor felemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak.

- De én akartam - mondta csendesen.

Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, visszahúzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyíltan és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés: miért akarta?

Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia magát.

- Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.

- Hogyne - válaszolta nyugodtan a lány.


VIII.

Másnap ismét bejött hozzá a lány a vízzel. A következő napon nem jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment kiérte és bevitte magának.

És ekkor nem hitegethette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés... Részegítő... Erős és tüzes, mint valami fekete bor...

Könnyű sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, megmondta neki:

- Három nap múlva el kell menned.

- Igen - mondotta a lány.

- Nem sajnálod?

- Nem.

Vajda ránézett.

- Nem? - kérdezte.

- Nem - mondta a lány. - Majd azután maga jön el hozzám.

Vajda elbámult.

- Én? - kérdezte csodálkozva.

A lány lehajtotta a fejét, belefúrta a párnába és olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:

- Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám.

Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyitott szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.

- Ezért akartad! - mondta kiáltva.

A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A férfi elképedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.

IX.

Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen, vidám, hetyke.

- Kitartok egy lányt - mondta magában. Lesz egy szeretőm. Hát aztán? Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.

Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az állhatatos hűségét, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani.

Este hozzábújt a lány és megint halkan súgta neki:

- Két szobát... Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének. Ahhoz is egy öreg úr jár...

Ekkor felsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei.

- Meg fogom őket lopni - gondolta kétségbeesve. Időt lopok tőlük. Szeretetet. Pénzt.

Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:

- Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az embernek. Vettem egy derekat... szoknyát... miedert... cipőt... kalapot... Mindig csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok... De mindig tetszeni fogok magának.

Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abbahagyta a beszédet, akkor összehúzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta:

- Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal ezelőtt.

- Igen - mondta a lány jókedvűen - én parasztlány voltam.

- Budapest felnevelt... Kitanított nyolc hónap alatt.

A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve mondta:

- Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az édes anyám.

- Az anyád?

- Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is.

- Ő is csak parasztasszony.

- Mindegy. De volt ő itt Pesten is.

- Mit csinált itt? Hol volt?

A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre megmondta:

- Egy olyan házban...

- Milyen házban?

- Egy olyanban... Egy rossz házban...


X.

Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyűlölte és utálta magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból fel-felnézett, rámeredt a falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő vágyódással, kihűlten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart együtt élni.

Pontos időközökben szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor, amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak felpattant az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, mindig felijedt, mindig keservesen elhúzódott az arca és mindig, rögtön azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.

A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a szobába:

- Hermin!

Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe? Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot érzett. Gyűlölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az elmúlt, a kihűlt mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy érthetetlen megtébolyodás.

Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.

- Pfuj! - kiáltotta hangosan - pfuj!

A kis fali tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és belekiabált magának:

- Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember tegyen ilyent!

Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.

- Sürgős dolgom van - mondta és szaladt lefelé.

Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az elhatározását:

- Ennek véget kell vetni - mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az úton még ingerelte magát.

- Mi vagyok én - mondta csúfolódva -, hogy szeretőt akartam tartani? Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán az én feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok én? Lopom én a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?

Mire a lakásához ért, dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és fanatikus apát csinált, egy kétezer éves lelki örökség, forrott és lázongásban volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és természetté lett tudat, hogy a feleségéért és a gyerekeiért kell élni és hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a lelkében.

Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.

- Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.

A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután felemelte a fejét és hidegen nézett vele farkasszemet.

- Azonnal el kell mennie - mondta Vajda.

A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:

- Még... nem... vett... nekem... lakást...

Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan felnevetett. Ez a piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte... Az arcába ordított:

- Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást. Nem kellesz nekem.

A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon halkan válaszolta:

- De nekem kell.

Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordított rá:

- Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert...

- Nem kell más - mondta a lány.

- Nem kell? No hát én majd adok neked. Kirúglak. Értetted? Kirúglak. Kirúglak.

A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyű rútnak találta ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyellte magát. Ez megint nem volt a helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen durvának lenni, holott három nappal ezelőtt...

Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és halkan mondta neki:

- Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem tehetem ezt. Én nem akarom ezt. Én ki fogom magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a dolognak.

A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem válaszolt.

- No igen? - kérdezte Vajda.

A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt.

- Hát jó? - kérdezte Vajda szelídebben.

A lány nem válaszolt.

- Hát feleljen Julcsa - mondta Vajda - hát ugye ez lesz a legjobb? Ugye belátja, hogy ez a legjobb?

A lány hallgatott.

- De Julcsa - kiáltotta Vajda -, hát feleljen már, az isten szerelmére. Ne álljon itt így. Hát mondja már...

A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta, azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.

Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével. Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott; félig magának mondta gondolkozás közben:

- De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez is mehet. Miért ne menne el?

A lány még mindig hallgatott. A hosszú hallgatás után remegő ajakkal, de nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:

- Mert gyerekem lesz.


Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember

2010. szeptember 23., csütörtök

Joicsi, a tanuki - Japán népmese



Az igaz tanukik, vagyis nyestkutyák mind Ava tartományba valók, mondták a régiek, mert arrafelé mindig sok volt a tanuki. No persze nem mindegyiküket tartották számon, hiszen a legtöbbjüknek még csak neve sem volt, de - úgy hírlik - lehettek vagy ötvenezren. Ez a történet is egy Avába való tanukiról szól, méghozzá nem is akármilyenről.
Hajdanában, valahol Ava tartományban, egy vidéki templom mögötti bozótosban élt egy Joicsi nevű tanuki. Minden hájjal megkent vénség volt őkelme, lehetett már vagy kettőszázhat esztendős, de az sincs kizárva, hogy még háromszázhat is elmúlt. Felettébb nagy kedvét lelte a bűbájoskodásban, no meg abban is, hogy az emberekkel a bolondját járassa; s meg kell hagyni, értett is mesterien az ámításhoz. Szó, ami szó, bizony sok huncutságot művelt.
Megesett például, hogy amikor a bonc, aki a templom gazdája volt, éppen egy tehetős házhoz indult, Joicsi csak kaptamagát, s hófehér szakésflaskóvá, azaz rizsborral telt palackká változva kigurult az útra, egyenesen a bonc lába elé, hogy az kis híján orra bukott benne. Máskor meg éjnek évadján a legelképesztőbb hangokat hallatva rémisztgette az embereket. Hol zirgett-zörgött, mint egy baboszsák, hol meg akkora trappolást csapott, mintha egy ménesre való ló dübörögne. Na de ezek a csínyek még csak hagyján!...
Hanem történt egy napon, mégpedig késő estefelé, hogy a templomszolga lélekszakadva állított be Zenkicsihez, az egyik falubeli gazdához.
- Zenkicsi uram! Jöjjön a templomba! Hívatják! A boncunknak volna valami megbeszélnivalója kenddel! - hadarta lihegve a fiú, s azzal futott is tovább.
Látván, hogy a szolga nagyon siet, Zenkicsi sem teketóriázott, hanem íziben szedelőzködött, s indult is szaporán. Lampionnal világítva maga előtt, csakhamar el is ért a kis folyóhoz, ami a templomhoz vezető utat kettévágta, s épp át akart menni az öreg fahídon, amikor a csodálkozástól szinte a földbe gyökerezett a lába: a régi, korhadt fahíd mellett egy vadonatúj, pompás kőhidat pillantott meg!
- Ez aztán igen! Mégiscsak nagyszerű ember a mi boncunk! Még mielőtt ezt a vén hidat megenné az enyészet, ő egy remek újat épített helyette! - ámuldozott Zenkicsi, s azzal megindult a kőhídon. Hanem alig lépett rajta néhányat, a híd - mintha csak ködből lett volna - szertefoszlott a lába alatt, s Zenkicsi egyenest a folyóba pottyant.
- Azért ez már mégiscsak túlzás! - mérgelődött Zenkicsi csuromvizesen, amikor, mint egy ázott ürge, megérkezett a bonchoz. - Ezt a csúfságot csakis Joicsi művelhette. De most már elég! Mit tanácsol, bonc úr, mit tegyünk vele?
- Nézd el neki, fiam, nézd el neki! Adok én neked száraz ruhát a magaméból.
- Na jó! Hanem mondja csak, bonc uram, mért hívatott ide engem? Mi dolga van velem?
- Nekem, fiam? Nekem bizony semmi!
- Hát ez meg hogy lehet?! Hiszen még a templomszolgát is értem küldte! Azért jöttem!
- Márpedig, fiam, én semmiféle szolgát nem küldtem érted!
Vagyis az egész dolog templomszolgástól, kőhidastól Joicsi műve volt. S ahogy telt-múlt az idő, őkelme térfái egyre merészebbek lettek. Addig-addig, míg végül a falubeliek megelégelték a dolgot. Egy napon aztán körbefogták a bozótost, s fülön csípték a csínytevőt.
- No, emberek, mit csináljunk ezzel a jómadárral?
- Főzzünk belőle finom tanuki-levest, jól fog esni majd az esti szaké mellé! - egyeztek meg végül az izgatott "vadászok".
A nagy lármára előjött a bonc is, s látja ám, hogy Joicsi a lábánál megkötözve, fejjel lefelé lóg egy rúdról, de még így is vadul hányja-veti magát. A boncnak megesett a szíve a vergődő jószágon, ezért megállította a hazaindulókat.
- Várjatok, fiaim, megálljatok! Lenne egy kérésem! - szólt hozzájuk szelíden. - A kedvemért nem engednétek szabadon Joicsit? Én majd beszélek a fejével, s ígérem, többé nem űz csúfot belőletek, csak most hagyjátok futni!
Mivel nem akárki kérte, hanem a bonc úr, nem volt mit tenniük, eloldozták hát Joicsi köteleit.
- Na, ide figyelj, te jómadár! Most az egyszer megmenekültél, s azt is csak a bonc úrnak köszönheted. De aztán jó útra térj ám, s becsületes tanuki módjára viseld magad, hallod-e!
Hát azt nem tudni, hogy Joicsi értette-e vagy sem a leckét, amelyet ezután kapott, de egy ideig csöndesen kucorgott a bonc előtt. Hanem aztán erőt vett rajta régi szokása, fogta magát, s - hipp-hopp! - szakés flaskóvá változott. De a türelmes bonc nem neheztelt meg rá, csak szelíden ennyit mondott:
- Jól van, no! Ha megértetted, akkor eredj szépen haza! - s azzal megsimogatta az öblös flaskó hasát.
Joicsi pedig úgy, ahogy volt, flaskó képében gurult el, majd eltűnt a bozót sűrűjében.
S ettől kezdve Joicsi csínyei egy csapásra abbamaradtak.
Hanem magát a bűbájoskodást, úgy látszik, mégsem bírta abbahagyni, s szokásává vált, hogy a tavaszi holdvilágos éjszakákon hol leány, hol meg legény képébe bújva, a maga mulattatására táncolt a templomhoz vezető úton. A falubeliek szívesen meglesték ilyenkor, s nem tudtak betelni a látvánnyal, hiszen olyan ügyesen csinálta.
Így teltek-múltak az évek, amikor egyszer tűz ütött ki a templom konyhájában, s lángokba borította az egész templomot. Mikor a bonc a bajra föleszmélt, már a főcsarnok is égett, ahol a templom oltalmazójának, a Gyógyítás Buddhájának szobra állt.
- Segítség! Emberek! Segítség! Jöjjön hamar valaki! - kiáltozott a bonc kétségbeesetten. - A templomot nem bánom, csak a szobrot, azt mentsétek!
Hát abban a pillanatban, nem tudni, honnan, fölbukkant egy zömök, fekete nadrágos ember. Nem szólt az egy szót sem, csak egyenesen belegázolt a lángtengerbe; de már jött is kifelé, vállán cipelve a roppant nagy képmást. A szobornak semmi bántódása sem lett, hanem a megmentője súlyosan összeégett.
- Ki ez az ember, s ugyan hová való? - kérdezősködött a bonc az összesereglett falusiaktól, de bizony nem ismerte senki. A bonc is, a falusiak is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ismeretlen sebeit orvosolják, ám az idegen még aznap éjjel meghalt szegény.
Hanem akkor lett ám nagy csodálkozás, amikor reggelre kelve a tegnapi ember fekhelyén megpillantották Joicsi tűzperzselte testét.
Ettől az esztendőtől kezdve nyaranta, a Halottak Ünnepén táncolják arrafelé a Joicsi-táncot. A templomudvar egyik csöndes sarkában, a Joicsinak emelt sírhalom körül énekelnek-táncolnak-vigadnak mind a falusiak. S az a szokás ilyenkor, hogy a férfiak nőnek, a nők meg férfinak öltözve járják virradatig, de olyan ügyesen, hogy még Joicsi sem lejthette volna jobban.

Forrás: Polczer-Porta

Dicső magyar várak! - Nagykanizsa



Nagykanizsa - vártörténet


A Dunántúl délnyugati tájéka a középkorban hatalmas mocsarakkal bővelkedő vidék volt, melyet a Dráva, a Mura valamint a Kis-Balaton bőséges vizei öntöztek.

A történelem évszázadai alatt két erődítmény is váltotta egymást e helyen. Az elsőt a 14. század elején keletkezett oklevelek Kanizsaszeg várának nevezték, melyet a nagyhatalmú Kőszegi nemzetség várnagya, Osl nembeli Lőrinc kardcsapás nélkül átadott az ostromra felsorakozó királyi csapatoknak. Később ez a korai erődítmény ismeretlen körülmények között elpusztult, még nyomait nem sikerült felfedezniük a régészeknek.

Valamivel szerencsésebbek vagyunk azonban a második várral. Ezt a 15. század elején emeltette a Zsigmond király legbensőbb híveinek számító Kanizsai főnemesi család. A família igen jelentős befolyására utal, hogy tagjai magas tisztségeket - esztergomi érsek, tárnokmester, kancellár és főispán - viseltek. Az 1960-as években végzett ásatások felszínre hozták az előkelők rezidenciájának maradványait, mely egy szabályos négyzet alakú, támpillérekkel tagolt épület volt.

A 16. században sötét felhők vetődtek az addig békés tájra, a török hódítók hullámai elérték Kanizsa környékét is. A várat rövidesen cserével megszerezte a Királyi Kamara, és az akkori időszak hadművészetében legjártasabb itáliai hadmérnököket küldte ki modernizálására. Az egykorú források szerint a jobbágynépek robotmunkájával sok esztendőn át folytak a munkálatok. Hatalmas erdőségeket vágtak ki, hogy a vaskos cölöpökből magas várfalat emeljenek, majd közeit vesszővel befűzték, és agyagos földdel megtöltötték. Ezt nevezték "magyar módra" készült palánkfalnak, mivel a kőben szegény vidéken nem volt lehetőség más építőanyag beszerzésére.

Szigetvár eleste után Kanizsa az oszmán hódítók elleni végvárrendszer első vonalába került. A hadi krónikák lapjain elévülhetetlen érdemeket szerzett Thúry György várkapitány, aki félelmet nem ismerve sorra verte vissza könnyűlovas vitézei élén az ellenség betöréseit. 1571 tavaszán azonban tőrbe csalták és megölték a törökök. Kanizsa falaira az 1600-as esztendőben került fel a félhold, miután hosszas ágyúzás után német parancsnoka szabad elvonulás fejében feladta. A keresztény seregek hiába próbálták visszavívni már a következő évben. A hatbástyás vár csak 90 esztendő múltán került ismét Habsburg fennhatóság alá, hosszas kiéheztető blokád után.

Rövidesen azonban ütött utolsó órája, a Haditanács parancsára 1702-ben lerombolták, árkait betöltötték a sáncok anyagával. Területén a régészeti kutatások is nehézségekbe ütköznek, mert ott az 1950-es években szeszgyárat létesítettek. Ezért egyelőre nincs lehetőség arra, hogy jobban megismerjük ezen eltűnt várunk nyomait.


Forrás: Magyar Várak, Vármúzeum, stb...

BALAJTHY SÁNDOR KIÁLLÍTÁSA



A víz halmazállapotai

Nincsen véletlen, hiszen a szellemi világban rend és törvényszerűség uralkodik, amely ugyan leképeződik a fizikai síkra, de az, aki nem lát rá a dolgok mögötti összefüggésekre, nem tudja összekapcsolni a fizikai megnyilvánulást a szellemi törvényekkel, így véletlennek nevezi a törvényszerű eseményeket. A hétköznapi életben ez azt jelenti, hogy ha szükségünk van valamire az előrehaladásban, akkor találkozni fogunk azzal a személlyel, könyvvel, élménnyel vagy információval, ami éppen akkor segít. Valami ilyen érzést vált ki Balajthy Sándor fotóit nézni az M Galériában. „A víz halmazállapotai” nevet viselő kiállításon nem kell okoskodni, csak nézni és érezni kell. Nem írhatom, hogy fiatal fotóművész – bár annak született alanyi jogon –, mert Sándor tulajdonképpen informatikus. De ez mindegy is. Olyan őserővel, elemi ösztönnel érzi, hogy mi a lényeg és mi az a kompozíció, amit hétévnyi nyüstöléssel sem vernének ki belőle valamelyik művészeti felső iskolán.

Lehet szakmailag analizálni, okoskodni vagy szakmailag finnyogni, de nem érdemes. Nincsenek véletlenek. Neki publikálni kellett ezeket a képeket, mert a tehetséget majdnem olyan nehéz sokáig rejtegetni, mint az érzéseket. A keleti bölcselet szerint pedig a víz maga az érzés. Az érzés szimbóluma, ami utat tör a felszínre bármi áron, kitartóan, szelíd ellenállhatatlan erővel. Bármelyik halmazállapotában, és delejesebben bármelyik más elemnél.

A víz az élethez nélkülözhetetlen, ezért tiszteletünk tárgya. A tűz meleget ad és éltet. Ott van a születéskor, a házasságánál és a halálnál A föld azon jótevő anya, amelynek méhéből minden ered, amelyben minden tenyészik, nő, gyümölcsöz, és amelybe minden visszatér. A lég – levegő, lehelet, szél, szellő, szellet, lélek, szellem – az istenség és az emberek közötti elem, az istenségek, az emberfeletti lények eleme, régi nyelven: levegőég, amelyben jár a tündér és táncolnak a boszorkányok, repked a sárkány, a lidérc és a táltos paripa.

De Európában nem ismerik sem a tündért, sem hetedhét országot, fanyüvőt, hétfejű sárkányt, még nyelvtani szinten sem. Nincs szavuk se rá. A tündérek a csodálatos világban az emberiség, a természet, a föld jótevő anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva boldogító munkával és művészettel áldják meg. Az égig érő fa motívuma is elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk. Ezért aztán rázzuk le róla a legkisebb fiút, ha nem eu-kompatibilis valami okosok szerint?

Kinek jutna eszébe kritika alá vonni egy tündérmesét?! A képek nem simán tájképek, hanem gondolatokkal mesélnek és az érzések halmazállapotai is. Meglepően őszinték a csinált világban.

A gondolat nem más, mint féken tartott cselekvés és annak rendkívüli fiziológiai hatása. Azt fejezi ki, hogy a test indulna, az izmaink tettre készen megfeszülnek. A gondolat nemcsak testünk fiziológiai folyamatait irányítja, hanem spirituális eszköz is. Ha a gondolat könnyed, akkor boldogok, életerősek vagyunk. Ha negatív és borús, akkor betegnek és unalmasnak érezzük magunkat. Amint eszünkbe jut valami, azonnal gondolatot teremtünk, és a gondolat nemcsak a mi, hanem a környező emberek aurájának az energiáját is befolyásolja. Ezt nevezik művészetnek, és ezért a gondolatért születik egy kiállítás.

Gyakran előfordul, hogy torlaszokat hozunk létre mentális energiánkban, mert a gondolatainkkal túlságosan ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz. Pedig már gondolkoztak helyettünk, és csak néznünk és éreznünk kéne.

Életünk során egyik állomásról a másikra érkezünk, különböző emlékekkel és tapasztalatokkal gyarapodunk. Az állomások egy színdarab felvonásai. Jellegzetes kosztümöt hordunk, jellegzetes hanghordozással beszélünk, különböző emberekkel találkozunk, és különböző kellékeket használunk. Életünk új fejezetéhez érve tökéletesen új díszlet vár, talán új felvonáshoz érkeztünk, meglehet, hogy egy teljesen új darabban. Az új darab ismét valami újra tanít, további lehetőséget nyújt, hogy egy kicsivel jobban megismerjük a környező világot. De nem!

Legtöbben egyik előadásból a másikba hurcoljuk a kellékeket. Az új színpad élhetetlenné és egyre zsúfoltabbá válik. Életutunkat járva végül a kellékek, kosztümök és berendezési tárgyak olyan hatalmas terhét cipeljük, hogy már képtelenek vagyunk új darabot megtanulni és előadni. Következésképpen már nem vesszük észre az új díszletet, mindegyre a régi forgatókönyv lebeg a szemünk előtt, közben egyhangú életünkre panaszkodunk. Pedig csak nem csinálunk helyet életünkben az új energiáknak. Szükségünk van rá, hogy a múlt béklyóitól megszabadulva új energiákat teremtsünk és hívjunk az életünkbe. Nem kell, hogy feltétlenül a maréknyi emlegetett csapatból publikáljon valaki, mert nem csak az az érték! Nézzük meg A víz halmazállapotai című kiállítást Balajthy Sándor szubjektívjén át.

MEGTEKINTHETŐ:
2010. szeptember 15-30.
Hétköznap: 9.00 – 19.00, hétvégén: 9.00 – 14.00 óráig
Marczibányi Téri Mûvelõdési Központ
M Galéria
1022 Budapest, Marczibányi tér 5/a.

2010.09.22.

Urbán Beatrice (1969, Budapest – Mártély – Budapest)
E-mail: urban.beatrice@prherald.hu
Forrás: PR Herald (A Magyar Géniusz Projektiroda által „Regisztrált Tehetségpont”)