2010. június 8., kedd

Hogyan teremtsük meg a Mama és baba éjszakai nyugalmát, feng shui technikával?



Feng shui módszereit gyakran alkalmazzák olyan esetekben is amikor a lakáson belül javítani kell az élet minőséget és megoldani olyan problémákat, amelyeket a negatív energia okozhat. Az alábbiakban a nyugodt alvás biztosítására kapunk választ olyan otthonok esetében, ahol kisbaba is van.

Ismerőseim életébe egy derűs áprilisi reggelen köszöntött be a boldogság: világra jött gyermekük, egy gyönyörű kisleány.



Rendkívül elfoglalt emberek lévén, rengeteg tevékenység és kötelezettség vette el az idejüket.

Négy hónappal a kislány megszületése után, miután már nagyon keveset aludtak éjszakánként, megkértek, hogy ellenőrizzem le a ház feng shui energiáját, hátha találunk valamilyen megoldást. Tudniilik baba nem volt jó alvó, sokat sírt, ami eléggé megtépázta a lelki és fizikai erejüket.

Ez történt a házban:

  • A gyerekszoba zsúfolásig volt fényes, színes tárgyakkal és elektromos szerkezetekkel. Ez rendkívül aktív, erős, sőt, zavaró feng shui energiát hozott létre.
  • A legsúlyosabb dolog a nagyon erős elektromágneses mező jelenléte volt, jóval a megengedett szint fölött, mely több forrásból származott: a matrac alá helyezett, a kisbaba szívműködését monitorizáló készülék-, valamint a babamonitor által kibocsátott energia hullámok, és a szomszédos szobában berendezett otthoni irodahelységből a vékony falon áthatoló nagyon erős sugárzások egymásra tevődéséből.
  • A babaágyat az ajtóval egyvonalban helyezték el. Bár nem volt túl közel az ajtóhoz, ez az elhelyezés mindenképp zavaró mennyiségű- és egy kisbaba számára túl erős feng shui energiaáramlással járt.
  • A szülők hálószobájában mindenhol a gyermek holmijainak sokasága hevert szanaszét, mint ahogy tele volt velük a ház minden zuga.

Ezt tettük a baba nyugalma érdekében:

  • Lemondtunk a gyermekfelügyelő szerkezetekről (ezek többsége, amúgy is nélkülözhető) és ezáltal csökkentettük az elektromágneses terek erősségét. Ugyanakkor a gyerekszobát az otthoni irodától távolabb rendeztük be.
  • A szülők hálószobája visszanyerte eredeti funkcióját, olyanná tettük, ahogyan ki kell néznie intim pillanatokat élvező felnőttek hálószobájának, akik pihenni, aludni tudnak benne. A gyermek holmijait szekrénybe-, polcokra tettük, így már nem befolyásolták a hálószoba energiájának természetes áramlását.
  • Ugyanígy jártunk el a lakás többi részében is - nappali szoba, konyha/ebédlő, irodahelység, előszoba- úgy rendeztük el a kislány holmijait, hogy ne töltsenek meg minden zugot, ne befolyásolják a hangulatot, a harmóniát.

Íme, az eredmény a feng shui alkalmazása után:

Csupán néhány éjszaka múltán, megtudtam, hogy a család minden tagja tökéletesen alszik. A szülők kiegyensúlyozattabbak, és derűlátóbbak jövőjüket illetően, a feleség pedig megváltoztatta azt a szilárd elhatározását, miszerint nem vállal több gyereket!

Perui "tengerimalac-kultusz"



"A világ legszerencsésebb emberének tartottam magam, mikor lehetőségem nyílt Peruba utazni. A csincsillákról szóló szakdolgozatom színesítéséhez gyűjtött értékes anyagon kívül más csodára is bukkantam: az európai emberek számára alig ismert „tengerimalac-kultusz” rabul ejtett." (Igric Dominika)

Az Andok lejtőin élő indiánok vadon élő tengerimalacok, majd szelídített, tenyésztett változataik húsát fogyasztották már Kr.e. 6000-4000 óta! Tápanyagokban igen gazdag, egészséges, ízletes tengerimalachús fogyasztása segített az indiánoknak az oxigénben szegényebb, kedvezőtlen természeti adottságú területeken történő kemény munkavégzés utáni energiapótlásban. Az őslakosok megbecsülték és tisztelték a tengerimalacokat, házaik körül igyekeztek minél több, nagyobb és szaporább rágcsálókat tartani. Ennek a korai tenyésztési folyamatnak az eredményeként mára a perui és ecuadori népek területenként számtalan háznál tartott, húsáért tenyésztett változatot és fajtát alakítottak ki.

Malac szobor

Az indiánok háziállatai közül valók az Európában és itthon is olyan népszerűvé vált kedvenceink ősei is. A hegyi népek életének minden fontos állomását végigkísérte a tengerimalac, vagy ahogyan ők hívják: cuy. A kisgyermekek kedves játékszere, a család napi betevője, a háztartás „konyhamalaca”, a nagy becsben tartott jósok titokzatos csontocskái mind-mind a tengerimalacokból váltak a mindennapok szereplőivé. Egy érdekes hagyomány szerint az indián fiúk felnőtté „avatásának” ünnepén a fiatalok egy körben állnak, mindegyikőjüknél egy kis pohár van, a pohár fenekén pedig egy kis tengerimalac-csontocska. A poharakat megtöltik egy nagyon magas alkoholtartalmú helyi specialitással, amit a fiúknak egy húzással ki kell hörpinteni úgy, hogy a csontocska ne maradjon a pohár fenekén. Amíg a csont a kupica alján marad, addig újra kell tölteni az erős italt és addig nem léphetnek át az ifjak a felnőttkor küszöbén! Bizony, nem olyan könnyű azt a kis csontot elsőre kiinni, úgyhogy a férfivá válás sokuk számára a „másnaptól” válik emlékezetes eseménnyé… Ezekről a régi hagyományokról ma már csak kevesen tudnak mesélni az öreg indiánok közül, azonban a tengerimalachús fogyasztás és változatos elkészítési módjai napjainkban is betekintést nyújtanak a turisták számára egy új ízvilágba. Legelterjedtebb elkészítési módja az állat (bőrével együtt való) nyárson ropogós pirosra sütése,- akárcsak mi szoktuk a szilveszteri sült malacot, azzal a különbséggel, hogy az európaiak citromot, vagy almát tesznek a malac szájába, a peruiak viszont sokszor egy fél paradicsomból helyeznek kalapot a cuy fejére. Különböző fűszeres panírokban sütve, illetve parázson, banánlevelek alatt elkészítve is fantasztikus gasztronómiai élményt nyújtanak ezek a pecsenyék.

A perui művészeti alkotásokon is látható a tengerimalac visszatérő motívumként. Kr.u. 100 körül a Moche- kultúra kerámiáin fedezhetünk fel tengerimalac ábrázolást. Az érdekes szobrocskák megtekinthetők Limában a Múzeum Archeologica- ban.

Forrás: Dél-Amerikai Portál

Dicső magyar várak! - Monok




Monok - vártörténet


A Hernád folyó völgyében fekvő Monok a szélesebb közvélemény előtt elsősorban hazánk egyik nagy szülöttjének, Kossuth Lajosnak szülőhelyeként ismert, de az emlékház felkeresése mellett érdemes útba ejteni a napjainkra szépen felújított várkastélyt is.

A legkorábbi fennmaradt oklevél szerint ezt a vidéket IV. László adományozta a Bogát-Radvány nemzetséghez tartozó Simon előkelőnek. Az ő leszármazottai - az országosan ismert gyakorlat szerint - birtokukról vették fel nemesi előnevüket, a „Monakyt”. A középkort jellemző rossz közbiztonság miatt szállásukat már kezdettől fogva erődítés oltalmazta, de erről a korai épületről nem tudni semmi bizonyosat.

Az 1400-as esztendőben a Monaky família a közeli szerencsi apátság kegyúri jogáért pereskedett. A 16. század közepére a zempléni földesurak között oly rangra és gazdagságra emelkedtek, hogy módjukban állt egy teljesen új rezidencia megépíttetése. A felvidéki reneszánsz várkastélyok akkoriban divatozó stílusában elkészült épületet a zordon erődítések helyett már elsősorban a kényelmes lakhatás jellemezte. A tágas lakószobákat csempekályhákkal fűtötték és széles ablakokkal világították meg. A külső homlokzatokat kettős vakolatú, úgynevezett sgrafittos díszítéssel látták el, felül fecskefarkú pártázat ékesítette a lapos tetőt. Mindezen motívumok az építtető nemesi család gazdagságát hirdették.

Természetesen a gyakori rablótámadások valamint az alávetett lakosság lázongásai elleni erős kőfallal, mély árokkal oltalmazták a pompás rezidenciát. Az ilyen várkastélyok azonban csak a kisebb erejű támadások ellen védelmezték hatásosan azok lakóit. Az 1567-ből való krónika szerint Hasszán temesvári pasa csapatai megostromolták és elfoglalták az épületet, és rabságba hurcolták Monaky Mihály földesurat és családját.

A 17. században a Habsburg uralkodók hűséges szolgálataikért bárói rangot adományozták a família tagjainak. A monoki uradalom - minden hozzá tartozó jobbágyfaluval és vámmal egyetemben - 1634-ben leányági öröklés révén az Andrássy és Thököly családok kezébe jutott. 1645-ben ismét rajtaütöttek az oszmán harcosok, súlyos károkat okozva a várkastélyon, dúlva-fosztogatva a környékbeli népet. Két évtized múltán, egy vagyonbecslés során 1500 forintra becsülték fel az épületet és benne található bútorzatot.

Bár a család később egy újabb kastélyt emeltetett magának, a régit - ahol az uradalmi intézőket valamint a helybeli csendőrőrsöt helyezték el - is jó karban tartotta. Az építmény állapota az 1945 utáni államosítás idején fokozatosan leromlott, napjainkra azonban visszanyerte régi pompáját, és kastélyszállóként fogadja a csodálatos természeti környezetben megpihenni szándékozó vendégeket.


Monok - fotók
2D-s fotók |




Forrás: Magyar Várak, Vármúzeum, Várrajz, ...

WEÖRES SÁNDOR: HÁROM IKER-SZONETT




Motto
:

Aki a saját sorsát nézi, az így szól: "Meg fokok halni, tulajdonképpen nincs értelme
semminek." Aki az életet szemléli, az így szól: "Semmi se tart örökké, minden hiábavaló." Aki az élet mélyéig vizsgálódik, az így szól: "Ami ma van, tegnap még nem volt; ami tegnap volt, annak esszenciája a maiban benn-foglaltatik: egyre gyarapszik a világ, ki tudja, milyen teljesség felé. Boldog vagyok, hogy az én munkám is gyarapította, akár sokkal, akár kevéssel." (Meng-Hao-Jan.)


MAI KÖLTŐRE



Mennyi ajvé és személyi panasz!
jóság kell, pénz kell, meg ez, meg amaz;
meggyőzőn nyarvog a boldogtalan,
mint a mopszli, ha csikarása van.

Az ő számára annyi a világ,
amennyi kellemest ád, vagy nem ád.
S mert ez a kor a tyukszemére lép,
a huszadik század se-jó se-szép.

Ládd, nékem a jelenkor jó rokon:
embert nevel s nem langyos-vízbe nyom!
Mit bánom én, ha szív, agy és tüdő

ronccsá lesz bennem és végét kiáltja?
sorsomat lelkem csak messziről látja,
mint rongyos viskóját a repülő.


A HÍRNÉV MULANDÓSÁGA



No nézd, hogy illeg-billeg a poéta,
mint púderos-pamaccsal a kisasszony:
az öröklétnek míly arcot mutasson,
ez nagy gond ám, bizony! fele se tréfa.

Az utókor kap rajta, mint a potyka:
hogy tellt az élete, mi az iránya,
ki volt a felesége és cicája
- évezredig dicsőn ragyog a pletyka.

S árján a rabojló évezredeknek
előbb-utóbb mindenkit elfelednek.
Mondd, költőm: fájó ez a ravatal?

hát oly édesség, oly nagy diadal,
ha a feledtség szentsége helyett
minden ganajban úszik a neved?


AZ ÉRTÉK HALHATATLANSÁGA



Pár ézredév s a művész híre elhuny
s ki őrzi nevét, művét? a halál.
Él mégis: minden új kor rajta áll,
mert ő a láthatatlan fundamentum.

Nem nől babér a rég-feledt nagyoknak,
nyomtalan ősidő sok művesének -
mégis, a megjegyzettnél jobban élnek:
lángunkban az ő lángjaik lobognak.

A kincset az idő nem őrzi - nem:
szétrágja, mint a kócjancsit a gyermek.
A kincsek másképp élnek, jeltelen:

a lélek benső templomán szögellnek,
mint ezer pillér, kos-szarv és perem.
A halhatatlan mű időtelen.


Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám · / · WEÖRES SÁNDOR: HÁROM IKER-SZONETT

2010. június 7., hétfő

Tóth Aladár: Kodály Zoltán zongoramuzsikája



(Sept siéces pour piano. Op. 11. Universal Edition. 1921.)



A zeneesztétika a zongorát, mint sajátosan improvizáló hangszert ismeri. A zongora technikája nem oly kimérten szigorú, mint a vonóskamara zenéjéé, sem olyan gazdagon bonyolult, mint a nagy-zenekar csak határozatlanul felidézhető szerkezeti képe, ezért azután közelfekvő talaj a kutató, kísérletező művész számára. A legnagyobb zenekari gondolkodó: Beethoven, csak úgy, mint Mozart, a zenedráma utolérhetetlen mestere zongoránál tette meg előre- lépéseit, sőt Berlioz és Liszt Wagnerhez vezető zenekarának kialakulása is csak nehezen képzelhető el a XIX. századot bevezető virtuóz-zongorastílus befolyása nélkül. A zongora csábító alkalom hatásos, gyors technikai szintézisekre, a zenei mondanivaló széles, gazdag körülírására. Ezek az elsősorban improvizáló tulajdonságok nem kis mértékben irányították a hangszer technikájának fejlődését, hiszen jóformán egyedül a körülírás gazdagítása foglalkoztatta John Bulltól Clementiig és Cramertől Busoniig azokat a kisebb par excellence "pianista" tehetségeket, akik előtt mint eszmény nem valamely belső élmény egyértelmű, tiszta kifejezése, hanem a lekülönbözőbb technikai lehetőségek kikombinálása, összevonása, tehát az úgynevezett "Vollgriffigkeit" lebegett.

A zongora-technika fejlődésének ezt a holt vonalát (a technikának egyik művésztől a másikig futó fejlődésképe csak törvénnyé erőszakolt, holt eredményt, mesterséges rendszert mutathat) vizsgálva, azt fogjuk észlelni, hogy ennek a vonalnak vezetésében John Bull fontosabb szerepet játszik, mint Bird, Mozartot háttérbe szorítja Clementi, Hummel megelőzi Chopint és Busoni többet jelent Bartóknál vagy Kodálynál. Már ez a különös rangsorozat is elárulja az ilyen mesterséges stílus-fejlődés-rendszer veszélyességét, kétes értékét. Minden pragmatikus művészettörténelem ugyanis azokat az állomásokat jelöli meg a fejődés indító okai illetőleg forduló pontjai gyanánt, melyek saját kora esztétikai felfogásának leginkább megfelelnek, az idealista, a naturalista, a parnasszien, az impresszionista, a kollektivista kor mind, saját szempontjából fogja kiválogatni a művészettörténelem előrelendítő erőit, hogy azok egyedüli fontosságát aláhúzva minden egyebet bomlási folyamatnak bélyegezzen. Ezért becsüli a mi forradalmár, előretapogató korunk annyira a "technikai" újítókat, az új lehetőségek forradalmárvérű kutatóit, elfogultságában nem veszi észre, hogy mily keveset adtak ezek az emberiségnek. Igaz, hogy a forradalmár egész csomó új szintézis lehetőségét veti felszínre, de ezeknek tulajdonképpeni, legbelső igazságunk kifejezését szolgáló eszközökként való felismerése a nagy összefoglaló művész munkája. Nem a virtuóz az igazi felfedező, hanem a művész, aki intuitive meglátja valamely új technikai ötletben annak kifejező erőt adó elhelyezhetőségét, aki kiérzi az új struktúrájú alakzatból azokat a benne lappangó expresszóra alkalmas lehetőségeket, melyeket a szerves, életes feldolgozás, alkalmazás útján azután felszabadulnak. A virtuóz és művész viszonyát sokszor egy egyéniségen is megfigyelhetjük, pl. Liszt Ferencen, akinél a fiatal-Liszt körülíró, virtuóztechnikáját, az érett művész-Liszt az "Années de Pélerinage" és a H-moll szonáta egyértelmű, tiszta kifejező eszközévé dolgozta fel.

Valamely zenei gondolat speciális zongoraszerűségét legelsősorban kétségkívül virtuóz-technikától inspirált jellege adja meg. Így találjuk ezt Beethoven, Schumann,Chopin, Liszt oeuvrejében. Ha a zongoraszerűségnek kritériuma egyedül a technikai szintézisek elsődleges, oszthatatlan kifejezéssé forrasztásában állana, úgy Kodály Zoltánt nem lenne szabad a "pianista-zsenik" közé sorolnunk. Kodály zongoratétele keveset tud Busoniról, sőt még azokat az inspirációkat is alig találjuk meg benne, melyeket legtöbb modern zenész, köztük Bartók is Liszt géniuszának köszön. Kodály számára a zongora nem volt előrekutató, improvizáló hangszer, szerényen késett oda a vonóshangszerek nagyszerű experimentumai és győzelmei mögé, az 1909-es évek zongoradarabjai még elég hűen képviselték hangszerükön a vonós kamarazene nagymesterének törekvéseit. Csak most utólagosan, hogy az Opus 11. berobbant zongorairodalmunkba, csak most vesszük igazán észre, hogy milyen finom hangszer-analízis megy végbe már az Op. 3-ban is. És éppen eme analitikus technika-kifejlesztés az újabb előrelépés a zongoraszerűség terén. A művész a szintézis hatásait visszavezeti a legegyszerűbb elemekig, a zongora különböző fekvéseinek hangszínét, súly- és erőviszonyát gyökerükben, legprimitívebb összetételekben állapítja meg. Az utolsó Beethoven ez (az Op. 110. Adagio bevezetése, a Hammerklavier Largója), az apassionata vagy az esz-dúr verseny Beethovenével szemben. Ezt az analízist természetese többé-kevésbé minden kiváló zongoraműben megtaláljuk, de ezúttal ennek az elemző módszernek egyeduralmáról van szó.

Nézzük, mi vezette Kodályt a kifejezésmód analitikus leegyszerűsítéséhez. Mindenek előtt ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy Kodály leegyszerűsíti ugyan, de legkevésbé sem redukálja a zongora kifejezéskörét. Az ő egyszerűségének semmi köze sincs a legújabb franciák (Groupe de Six) archaikus, erőszakolt primitivizmusához. Ő neki olyan tiszta struktúrára volt szüksége, mely minden felesleges körülírást kizár és mégsem áldoz fel semmit sem a zongora lehetőségeiből. A magyar zene, népdalból kialakult tiszta, szonór dallamvonalával leginkább homofon, s a feldolgozásban accompagnato stílust követel. Hogy ez a vertikális kíséret ne süllyedjen körülírássá, a dallam összhangosítási követeléseinek fokozottabb kianalizálására volt szükség, másrészt a zongoraszerűség azt követelte, hogy a zeneszerző az egész klaviatúra inspirációját magába fogadja. Ezért vált szükségessé a hangszer dinamikai és kolorista hatásainak kielemzése.

Bartók, aki mint aktív zongoraművész és forradalmár közelebb áll a szintétikus-improvizatórikus típushoz, nem követte zenéjében akkora kizárólagossággal ezt az analitikus módszert, mint Kodály, de fejlődése folyamán ő is mindjobban ebbe az irányba terelődött. Népdal feldolgozásaiban az analitikus elem gyakran csak a melódia-kíséret tartamára szorítkozik, míg az elő-, köz- vagy utójátékokban helyet enged szintetikusabb hangszíneknek. De ezek a kis bevezető, vagy periódusokat-lezáró akkordok is talán ott a legmonumentálisabbak, ahol tisztán megőrzik analitikus karakterüket, pl. a 10 könnyű zongoradarab "Ajánlás"-ában a kitartott egész hangok, vagy az első Sirató bevezető tercei. Bartók legújabb átírásaiban a dallamkíséret és a köz- vagy utójáték közötti elhatároltság teljesen eloszlik, így pl. a Tombeau de Debussyben megjelent "Deli fiam deli..." feldolgozásánál a dallam vonala alatt fejlődnek ki szerves erővel azok a felbontott akkordalakzatok, melyek minden periódus után leírhatatlan tragikus mélységgel ütik fel fejüket, s melyek az első strófa végén önálló életté terülnek szét, mint azt (talán nem is olyan távolfekvő hasonlat) Bach korálelőjátékainak kísérőszólamainál tapasztaljuk.

Míg Bartók bizonyos fokig Lisztből indult ki, addig Kodályt analízisra hajló temperamentuma közelebb hozta Ravel és társai technikai differenciáltságához, Bartók zongoradarabjai őrházak voltak, melyek előre jelzik egy-egy nagy állomás közeledtét, Kodály Op. 3-a apró beszámolók a zongorán, mérföldkövek a sínek mellett, míg egyszerre megjelent az Op. 11.: maga a szenzációs állomás.

Kodály egyrészt a heves, mozgalmas lendületű, szélesen kibomló, sostenuto appassionato, másrészt a recitatívszerű, quasi parlando dallamok költője. Mindkét dallamfajta kétségkívül a vonóshangszerek lelkéhez áll legközelebb. Beszédes recitációkra ugyan már Beethoven (Op. 31. No 2.), sőt Mozart (c-moll sonata III. tétel "piacere") is megtanította a zongorát, a széles lendületű, largamente dallamot azonban csak a kíséret kitöltővé, felfokozóvá kombinált támaszával lehetett zongoraszerűvé tenni. (Chopin: a g-moll ballada a-dúr largamenteja, vagy az f-moll ballada desz-dur nagy ariózója.) Kodály népiesen egyszerű vonalával a felbontott akkordok, futamok hullámzó kísérete egyáltalában nem fért össze, konstruktív, a természet gazdaságosságától annyira áthatott zsenije irtózott a sok töltőhang "al fresco" hatásától. Analízise, természetesen öntudatlanul, körülbelül a következő eredményekre vezethette: a széles, szenvedélyes kilengésű dallamok vagy maguk is távoleső fekvéseket fognak át, vagy ha nem, úgy a kíséretnek kell egymástól messze eső fekvések között mozognia. Az egymástól nagy távolságra fekvő hangok dinamikai különbözősége megbontja a zenei épület súlyviszonyait és az egészet szélesen lendülő periódusokba himbálja bele. Ehhez járul még a távoleső hangok timbrekülönbsége: a fantáziának egyik hangtól a másikig (hogy eggyé kapcsolja őket) nagyobb utat kell befutnia, innen magyarázható, hogy az effajta dallamok, még a Lentóban vagy Adagióban is vehemensen hatnak. Nincs gyönyörűbb példája ennek a C-moll Mozart-fantázia kidolgozásának g-moll részénél: a legmélyebb regiszterekből tör fel a g-moll futam, hogy a klaviatúra középfekvésében bomoljon dallammá, majd átugorva a kísérő jobb kéz felbontott sextakkordjain, a magas díszlantban fejezi be lendületét.

Amihez Mozartnak a távoli fekvéseket összekötő argeggio-szerű futamokra, felbontott akkordok kitöltő kíséretére volt szüksége, azt Kodálynak, az Op. 11. I. számában a legegyszerűbb keretek között, 23 rövid alla breve taktusban sikerült megoldania. Nagy hangközökben lépkedve indul el a mély fájdalmú dallam, melyhez az imitáció "e" oktávja (milyen monumentálisan zeng ez a cisz-moll!) csak a harmadik taktusban szegődik. Az egyensúlyvesztett 3/4 : 1/4 ritmusba, a hetedik ütem folyamán megkapó invencióval lép be a taktust két egyenlő részre egyensúlyozó két-feles ritmikus gondolat, melyet a most már belépő kísérő akkordok vesznek át, és visznek a továbbhullámzó dallam között a befejezésig. Ezeket a kísérő akkordokat fontos ritmikus hivatásuk magasan az egyszerű töltőhang- és kíséret-szerep fölé emeli, nyugodt mezza-vocejuk, lassanként leszorítja, majd elnyugtatja a még egyszer nekilendülni akaró dallam szólamát. Kodály ebben a négysoros írásában szinte páratlan remekművet alkotott. Az apró szerzeményekben megnyilvánuló eddig tapasztalt monumentalitáshoz (mely Bach óta talán a magyar zenében tornyosodik először tisztán elénk) itt a nagy ívű lendület új grandiózussága járul, s ez viszi Kodályt egy lépéssel tovább Bartóknak szilárd épületszerű, merevrendszerre emlékeztető monumentalitásától.

Kodály legújabb Zongoramuzsikájában két népdal-feldolgozással is találkozunk. Az első: 12 szótagos székely keserves, ahhoz a sablonhoz tartozik, mellyel már Bartóknál is gyakrabban találkozunk. Ez az átírás is új színnel, új nagyszerű hangulat-élménnyel gazdagít bennünket, anélkül, hogy formájában lényegesebb újítást találnánk. Még csak annyit jegyzünk meg, hogy azok a közös vonások, melyek Kodály szóban forgó darabját Bartók hasonló szerzeményeivel összekapcsolják, távolról sem érintik az egyik vagy a másik szerző eredetiségét. Hiszen a népdal feldolgozásának módozatai nemcsak a feldolgozó egyéniségében vannak determinálva, hanem a magyar népdal belső karakterében is. A magyar népdal csak bizonyos feldolgozási mód predesztinációját hordja magában, s ennek tárgyilagos kihámozása közben a legkülönbözőbb vérmérsékletű művészek útjai is szükségszerűen közelednek egymáshoz. - A második székely nóta (No. 6.) Kodály zongorastílusának egyik érdekes elemét példázza elénk: az előkék, parányzók, tört akkordok, szóval a zenei díszítések felhasználását. A zongorastílus fejlődésének már fentebb említett "holt" vonalában a díszítő elemek tudvalevően idővel mind jobban belekapcsolódtak a dallamba, s avval mindinkább egyenrangú, szerves vonalat rajzoltak ki. A régebben az előadó önkényére bízott díszítéseket már a fejlettebb francia clavecinstílus igyekszik pontosan leszögezni, Bachnál, Scarlattinál meghatározottságuk teljesen kialakul, majd Mozartnál kezdik helyüket átadni a tiszta melodikus fordulatoknak, a díszítésnek dallamba olvadása Chopinnél már teljes. Ezt a folyamatot tulajdonképp a díszítés differenciálódásának is tekinthetjük, mely különösen az impresszionista zenében vált fontossá, sőt lényeggé. A díszítés megszűnt díszítés lenni, de szelleme észrevétlenül áthatotta az egész művet, melyet így kissé eltolt a dekoratív felé (Debussy). Ezzel ellentétben az új magyar zene egyszerű, objektív szólamvonala, lassanként kiszorított magától minden impresszionisztikus esetlegességet, a díszítések újra különváltak a szilárd, szigorúan merev váztól, és megmaradtak a táncokban, schersokban a formajáték feletti ősi, népiesen-primitív öröm kifejezőjének, mint régen Couperinnél, Scarlattinál. A díszítések alkalmazása azonban egy másik fontosabb körülmény folytán vált pótolhatatlanná.

A kifejezésnek monumentálisan egyszerű dallamba-sűrítéséhez ugyanis szükség volt nyomatékosító, kiemelő, előkészítő elemekre. A zongora a dallam pusztán dinamikai árnyalásával ugyanis nem tudja eléggé kiemelni egyes hangok fokozottabb, mélységesebb fontosságát. A hatásos uniszónókat annyira kedvelő Kodálynak gyakran még a kísérő harmóniák segítségéről is le kell mondania. Itt a díszítő-elemek előkészítő, nyomatékosító hatásához lehet csak folyamodni, amint azt annak idején Bach tette. Ezeknek a cifrázatoknak alkalmazására szebb példát alig hozhatnánk fel a Zongoramuzsika VI. darabjánál. A népdal melódiájának ősereje megtízszereződik a vérpezsdítő tizenhatod figurák árnyékában. A hatalmas oktávaccelerando után berobbanó főmotívum, sikoltozó törtakkordoktól követve: Kodály egyik leghatalmasabb víziója.

A füzetben harmadik helyen kis impresszionista kép áll: zseniális humorú, tiszta csengésű burleszk - il pleut dans la ville - 1910-el van keltezve s így tulajdonképpen inkább volna helye az első füzet Zongoramuzsikában.

A IV. mű - epitaphe-jelzés van föléje írva, talán a gyűjtemény legkevésbé nemesveretű értéke. Barbár ereje nem mindenütt meggyőző és a meno mosso hangulati beállítása sem egészen őszinte. A nagyszerű ritmus csak pillanatnyilag tud felmelegíteni s az egész szerzemény esztétikai előre kiszámítottsága csak a zárórészben oldódik fel igazi mély lírává: ott azután ismét a teljes Kodályt kapjuk.

Az V. szerzemény problémája bizonyos rokonságot mutat az elsőével, noha üres oktávmenetei már hangulatilag átvezetnek az utolsó darabhoz, a Ma folyóiratban már régebben megjelent "Rubato"-hoz. Ez a Rubato körülbelül összefoglalása mindazoknak a technikai analíziseknek, melyeket a többi darab fejtegetése során érintettünk. Úgy tartalmában, mint széles nagyszerű kiépítésében Kodály zongoragéniuszának legköltőibb alkotása.

Kodály zongoramuzsikája, kis terjedelme mellett is, óriási távlatokat mutat. Ha a nagy zeneszerző számára továbbra is csábítóbb kifejezési eszköz lesz a kamarazene és a zenekar, mi azért nem kisebb türelmetlenséggel várjuk teremtő életének azokat a pillanatait, mikor megtér zongorájához, hogy kilesse a hangszer legtitkosabb rezdüléseit.


Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám

Wass Albert: Erdélyi hitvallás




Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben, és hiszem azt, hogy igazságos vagy, bár emberi elmémmel megérteni nem tudom igazságodnak szörnyű módszerét. Hiszek jóságodban is, bár szemem csak gonoszat lát, amikor Erdély felé tekint. Mint Szent Fiadat hajdani idő
ben, ma népemet feszítik keresztre az istenkáromló gonoszak. Judások árulják el naponta, rongyain martalócok osztozkodnak, s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak másfelé, hogy kínjait ne lássák. Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa és hitem kívánsága szerint, de szeretem a népemet is, Uram, szegény elesett erdélyi magyar népemet, s bocsáss meg nekem, Uram, ha népem felé ma hangosabb, fájóbb, lelkesebb és türelmetlenebb bennem ez a szeretet talán, mint Tefeléd. De lám, Te hatalmas vagy, uram, mindeneknél hatalmasabb, míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen és mezítelenül fetrengnek a világod porában, mindenkitől elhagyottan, s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van az én szeretetemre, mint Teneked, ki Minden Világok Ura vagy. Azt is tudom, Uram, hogy minden ember egyforma Teelőtted, bármilyen nyelven imádkozzon is, vagy káromoljon. Bevallom azonban, hogy az én szívemben elfogultság lakozik, és ma csak az testvérem nekem ezen a földön, aki magyar, s ez mindaddig így lészen, míg a magyar a világmindenség legtestvértelenebb népe, míg minden csizma a magyart rúgja, mindenki a magyart tapossa, addig, Uram, bocsásd meg bűnömet, más testvérem nekem nem lehet ezen a földön! Én kell pótoljam azt, amit mások megtagadnak tőle. Kiknek szemét kiszúrták, azoknak én adok szemet. Kiknek kezét béklyóba kötözték, azoknak én adok kezet. Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak, azok helyett ma én vagyok a hörgés, a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság, ez ma mind én vagyok! Köszönöm, Uram, hogy kimentettél a pokolból és szabad földre irányítottad tévelygő lábamat. Köszönöm jóságodat, köszönöm. Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban csak akkor hallasz éntőlem, Uram, amikor rab népemen megkönyörülsz s Erdély földjére, magyarok földjére rámosolygod szabadságod fölkelő napjának áldásos fényét. Legyen meg a Te akaratod, Uram. De alázatos szívvel megkérlek nagyon: legyen már egyszer a Te akaratod jó a magyarnak, áldás, békesség, szabadság, öröm! S legyen már végre egyszer valóban Tied az ország, s ne a gonoszaké, Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké, mert bizony, Uram, mindaddig, amíg ez meg nem történik, nehéz lesz elhinnünk, hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké... Ámen


Zsoltár és trombitaszó, Kráter, Pomáz 2002.

2010. június 6., vasárnap

Gellért Oszkár: Magamhoz



Nézd, ott a kis felhő-gomoly.
Tömörülni akar, hogy életadó
Esőt árasszon a földre,
S nedve füvek fák husában éljen.
És vége már.
Még össze sem állott,
S már foszladozik, mert
A Nap elé hajtotta a szél.
S a Nap: halála. Magába szívja.
Egy pillanat, s emléke a földön
Volt nincs. Árnyéka sem él.

Most húnyd a szemed le.
Miért is gondolsz mindig ilyenkor
Életed annyi fekete fekete
Nappalára,
Mikor úgy érezted: meghalni volna jó.
Miért nem inkább
A csillagos éjjelekre,
Mikor úgy érezted:
Beh jó is volna megszületni!
Elérni a partot, a földi partot
A Mindenség méhében úszva:
Óh, hányszor akartad.

Most nincs már más:
Olvadj a Napba, megadón.
S gondolj csak arra:
Ha lelked nedvvé súlyosul,
És páraként nem illan el,
Mielőtt még földet ért:
Mi lett, mi lehetett volna?
Ne arra,
Hogy hányszor akartad életedet
Eldobni magadtól.
Hogy hányszor akartál megszületni
Évezredek során:
Csak erre,
Napba-szállásod pillanatáig
Csak erre,
Mindig csak erre
Gondolj.

S hogy meddők voltak teveled
Anyáid


Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám

Allen Ginsberg:Meszkalin



Nemtom, nem volt még srácom és ahogy elnézem magamat nem is lesz


Rohadék Ginsberg, meztelenül bámultam ma a tükörbe
kifigyeltem a vén koponyát kopaszodom
ritkuló hajam alatt a konyha fényében a kókuszom úgy csillog
mint valami szerzetes koponyája a vén katakombákban ahol
zseblámpájával világít az őr
a nyomában járó turistacsordának
szóval az ott a halál
a cicám nyivákol és benéz a kamrába
Boito énekel a lemezen ma este ősi dalt az angyalokról
Antinous mellszobor a megbarnult fényképen állhatatosan bámul lefelé a falról
fény zuhog az Isten törékeny kezéből fagalambot küld a földre a hidegvárű szűznek
Beato Angelico mindensége
a macska megveszett és hol itt hol ott kaparászik
a padlón

Mi történik ha a halál gongja fejbe csapja a rohadék ginsberget
miféle mindenségbe lépek be akkor
halál halál halál halál halál a macska nyugton van
megszabadulunk-e valaha is tőled -- rohadék ginsberg
Akkor rohadj csak, hála Istennek tudom
hála kinek
hála kinek
Hála neked, Ó Uram, szememen túl lakozó
az ösvénynek valamerre vezetnie kell
az ösvénynek
az ösvénynek
a hajók rohadék rakományán át, Angelico orgiáin át
Ping, lebabázni és tűnni a francba
talán ez a válasz, nem tudod amíg nincsen srácod
Nemtom, nem volt még srácom és ahogy elnézem magamat nem is lesz

Igen, meg kéne javulnom, meg kéne házasodnom
kitalálni hogy mi ez az egész
de ki nem állhatom ezeket a rám ragadó nőket
Naomi szaga
öeee, nyakig vagyok ebben a megszokott rohadék ginsbergben
nem bírom már a fiúkat se
nem bírom
nem bírom
és tényleg ki akarja magát meglöketni
Hatalmas tengerek tűnnek tova
az idő árja
és ki akar híres lenni és autogrammokat osztogatni mint valami filmcsillag

Tudni akarom
tudni tudni röhejes akarom akarom MIT rohadék ginsberg
Tudni akarom mi történik azután hogy elrohadok
merthogy én máris rohadok
hullik a hajam pocakom van és utálom az egész nemiséget
a mindenség a seggemre nehézkedik túl sokat tudok
és mégsem eleget
tudni akarom mi történik azután, hogy meghalok
nyugi idejében meg fogom tudni
csakugyan kell azt nekem már most tudni?
van annak haszna van annak valami haszna haszna haszna
halál halál halál halál halál
isten isten isten isten isten isten isten a Magányos Vadász
az írógép ritmusa

Mit tehetek az Égért én aki itt döngetem az Írógépet
Torkig vagyok fordítsd meg a lemezt Gregory ó de klassz éppen azt csinálja
és nagyon jól tudom hogy egymillió fül
egymillió iszonytató fül, a mindenféle érintkezés
a túl sok kép az újságokban
megfakult megsárgult lapkivágatok
Eltávolodom a verstől a sötét elmélkedés felé

az elme mocska
a világ mocska
az ember félig mocsok
a sírban teljesen az

Mire gondolhat most Williams Patersonban, annyi halállal a vállán
olyan hamar olyan hamar
Williams, mi a halál?
Szembenézel-e pillanatonként a nagy kérdéssel
vagy elfelejted és a reggelinél vén dög szerelmed arcába bámulsz
kész vagy-e ujjászületni
kimaradni a világból és bejutni az égbe
maradj csak ki, maradj csak ki
és ezzel kész -- és nézz végig egy életet -- az egész öröklétet -- semmivé
lett, a hold beugratós kérdésévé amire nem tud felelni a föld
Ne adj Üdvöt az embernek! Ne adj Üdvöt az embernek! Ne adj Üdvöt az nekem! Ne!

Céltalan írni ha a szellem nem vezérel


(Orbán Ottó fordítása)


Forrás: Allen Ginsberg: A leples bitang. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.

Déry Tibor: Egy öregedő férfinek



A szél felfut a hegy körül
s befelé fordult hullámai nyögve
pengetik a csúcs bokrait.

Magadban állsz. Szétvert hajad
zörög homlokodon, melyből a rózsák
levelestől hullanak már.

Mit hányod kezed! Az ágak
felkapnak a szélbe, de lágyan billen
kisugárzott feje a virágnak

s földnek fordul. Emlékezzél!
Kiket szerettél, lezuhantak már mind,
nem jár neked sem több napocska.

Füttyent a szél. Borzong
a vén levélraj. Egy megfútt kő kopogva
fordul s a völgybe görög.


Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám

György Mátyás: Kínai szimbólumok I., II.



I.



(A legutolsó nemzeti dinasztia a Ming volt, végső sarja öngyilkosságba menekült a mongolok elől.)

Im énekelni kell a végzeted
Te ősi trónusú család,
Mely szédítő, mint végin vérbeteg
Hóbortos álma s oly csalárd.

Előttem int a büszke név: a Ming,
Hogy szinte foghatom, ha cseng,
Mert benne hőse mind, a láza mind
S mely aztán ráterült: a csend.

És mégis úgy hebegsz szegény dalom
- Rontván a csendülő chorált -
Mint hírvivő, ki fás hegyoldalon
Halódó óriást talált.

Vagy, mint ki rom kövén betűz betűt
- Ez ék, merész, az mint a tőr,
Ez csóknyi lágy, amaz vonás, betűrt -
S borzongva sejt... szót szóra tör.

Oh név, mi vagy? Magányba padoga?
Későn fehér cseresznyeág?
Mit szélroham kacagva csap oda?
Vagy cifra hernyó mit lerág?

Játszik neved, mint csillogó gomoly,
Most íme testté teljesül:
Ugrásra terpedt póza oly komor,
Metszett szemekből szikra sül...

Most összefoly a kép. - Immár folyó:
Elragadó rajzból kinyírt
Játszi, galáns csalit között folyó,
Alkony kacag rá csalfa pírt.

Gomolyg a vízió. Egy test fakul
S elsápad, mint a jelenés,
Mit lelkiismerete bús alakul
A falra fest, a csenevész.

Fagyos magány... Oh elragad talán!
Lelkem naiv ladikja ring,
Hogy felvegyen és elvigyen taván,
Ezüst taván, talány, te Ming!



II.



Jang-Ti császár télen selyem levelekkel lombosítja fáit... A hadviselésben szerencsétlen

Reszket a fügefa, a hallgatag,
Eperfa-lombtól sárga a patak,
Szól rózsatő: "Jaj drága díszem"!
A lótusz száradoz a vízen.

A bölcs diófa megrogyott, fakó,
A szökkenő medence és a tó
Mint egy gonosz igére, bénul,
Végkacaja kövülve kínul.

Némult liget, köntöse gyász-fehér,
Oh gyászliget, amelybe' váz beszél!
Segítsük le mezét sietve
S ünnepi díszt e szent ligetre.

Bronszínbe' izzék fák között parázs,
Múljék a borzadás, a zord varázs.
El-el te kéjölő valóság,
Ébredj te rémülő karós ág!

Keljen egy örök ősz, egy teljesült,
Mit elnyomott mohóság kedve szült,
Csillogtasd zölded ujra pázsit
(Selyem mezőnk szét tán nem ázík?)

Alkossa lugasát az idea:
Feszülj bokor selyem orchidea!
Szirmára illat permetezzen!
(Tán nem okoz kárt Főn e mezben)

A fákra lenge lombot varrjatok,
Hess, hess, ti kormos lomha varjak ott!
A fény kacagjon át levélen...
Keljt szent liget-csodánk kevélyen!

És szőjjetek és varrva fűzzetek,
Ama patakra hajló fűzeket!
- Tán nem fesel szét, rá ha szél tör? -
Takarj liget, óvj, óvj a téltől!


Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · György Mátyás: Kínai szimbólumok

Molnár Antal: Bartók quartettje



Igen félénken szoktak ehhez hozzányúlni: mi az hogy Bartók. Valaki aki ősmagyar érzéssel egyszerre a német nagy zene tömkelegébe lépett és ebből tisztán és félszegség nélkül, oszlopként került ki: ez Bartók. A magyarországi zenetanítás lényege, hogy a nyugati értékeket megvilágítsa; ilyen világítás mellett csak hunyt szemmel maradhat az ember magyar. Csakhogy van más mód is: az alvajárás, a zseni pedig alvajáró. Akinek az egész léte át meg átszívódott új álmokkal, az az ellenző jelenségeket is csak saját dolgának jóvoltára szívja magába. Mindent átvesz, ami egy szemernyivel előbbre viheti saját akarásában, a többi pedig lepereg az ösztönéről. Fiatalkori zongorascherzójának középső része határozottan Wagneres, ott úszik rajta az az ólomtestű álmodozás, harmóniai körében rengeteg még a germán. De hol van Wagnerben az a hajlékony, fiatal hősi levegő, amely már átszivárog a nehéz akkordokon és mint reményteljes, friss szellő simogat? Ez nem Siegfried odafestett nagyvonalú alakja, mondjuk ki, ez magyar alak.

Ha a magyarosság dicsőség, nem azért az, mert mi magyarok vagyunk, hanem mert esztétikai érték. A fajiság minden művészetnek épp oly erős tartozéka, mint az egyénnek. Ha a zeném nem magyaros, hát németes, franciás, vagy egyéb, vagy pedig keverék. A mai magyar komponista - az állapotok természetes következéseként - csupán keverékzenét írhat, hiszen egész technikánk nyugati. Csakhogy Bartók ősi ösztöne úgy tör át ezen a - nála külsőséggé változó - elemen, a technikai közösségen, mint szerelmesek egymást megértése a konvenciókon. Kevésbé erős művész, aki nem hozta magával a fajiság csodás következményekkel járó biztosító tüzét, az átvett idegen technikával idegen érzésvilágot is olvaszt magába. Bartók azt is eredetivé teszi, ami tán még hasonlít is kissé valami idegen darabra. Kitűnő egyének képesek egész társaságra kiterjeszteni hangulataikat. Kiváló tanárok tanítványai mind hasonlítanak valahogy egymásra: mert ösztönszerűleg mímelik a vezetőt. Így sorakozik a hangok világa is abba a különös rendbe, mely úgy elárulja uralkodója lelkét. Bartók Kossuth-szimfóniája, I. szvitje, quintettje új érzéseket, új bélyeget, új ösztönöket tettek a nyugati zeneművészet alapjára. Ezek az új eredmények: a Bartók magyarossága.

A magyarosságot senki sem tudja meghatározni. Cigányzene, operettzene, Erkel-zene, tánczene, Liszt-rapszódiák és népdal: ismerje ki magát valaki. A legfonákabb, (de hát nem segíthetünk rajta) mikor a népdalgyűjtő maga sem tudja megérezni, mi a szláv és mi a magyar elem. Nem a dolog megkönnyítésére de esztétikai okból vessük föl a kérdést: fontos-e, hogy kritikai szempontból mi magyaros? Fontos-e ez a komponista munkájára? A művésznek ugyan beszélhet a kritika, a teória akármit, úgyis csak ösztönét kérdezi meg. Bartók zenéje tagadja az Erkel-féle, Liszt-féle irányt. Hangulatai népdal-hangulatok tovafejlődései, (ő maga is szorgalmas gyűjtő) a cigánytól pedig átolvasztotta az eredetit, azokat a hangulatokat, miknek sehol máshol nincs nyomuk, mik közelről érintik faji erünket. Mindegy, cigány-e, magyar-e, de vannak ritmusok, hangzások, előadási módok, melyek tűzbe hoznak, melyekben többet érzünk, mint ezer jóravaló, ügyes, közepes német operában vagy szimfóniában. Álomlátó zsenialitással adott kuruc hangulatokat is Bartók (zongora-rapszódia zenekarral), s még ki tudja mi mindent, mihez méltóbb tollaknak kell még hozzányúlniok, hogy egész varázslatos jelentőségükért síkra szálljanak. A kuruc hangulat alatt itt nem tárogatót kell érteni paprika illattal, hanem a mélyen érző költőnek visszaszálló, megértő, lelkes sóhajtását.

Ez a periódus végigrobogott a magyar kultúr-síkon, egyszer-egyszer megszólaltak a darabok jó-rossz előadásban (többször rosszban), keltettek csekély vagy nagyocska érdeklődést (többször csekélyt), s ahogy a rövid visszhang elhalt, Bartók tovább is élt még és tovább is dolgozott. Ő nem törődhetett azzal, hogy a közönség még csak Wagner 45-ik életévénél tart, ő túl volt Strausson is és túl volt a saját első életszakaszán is.

Az ezutáni kora, melyben a 2. szvit, egy csomó zongoradarab, a Portrait és a quartet készültek, a legutóbbi időkben folyik le és nagyon elütnek eredményei mindentől, amit bárki bármikor produkált. Még mindig ott lélegzik az a különös fajiság, de sötét burokba került, még mindig friss a levegő, de mély barázdák merülnek az üde arcba, a nevetés eltorzult és a fájdalom átszellemülő megbéküléssé vált. Az élet legelhagyottabb mélységeiből szól föl ez a zene, s mint egykor az egyházi kompozíciókról mondták, mintha nem ebből a világból való volna. De nem az égi angyalok éneklik, hanem a végső cél, az örök emberi megadás, az egyetlen igazság köznaptagadó szellemei. A rendesnek titulált gondolkozás szerint a Nap a mi éltető erőnk, gyógyítónk, világítónk. A mélységek extázisában ott látjuk az embert az egész állat- és növényélettel összefogózva, amint együtt csókolja azokkal a napsugarakat és összeolvad velük a meleg és fényesség végtelen imádatában. Bartók újabb zenéjét csak olyan hallgató tarthatja szépnek, akitől az élet extázisai nem esnek távol. Quartettjéről akarunk szólani.

Ez a munka a négy hangszerre írt dolgozási mód tökéletes mintája. Oly céltudatos és biztos a fölépítésben, mintha az egész kompozíció önmagától vésődött volna márványba. Ritka remekművekben egyesülnek csak ilyen biztos vonalú szólamok a végcél sallangtalan harmóniájában. Az első rész (Lento) hangulatára ne használjuk az átszellemültnek jelzőjét. Más is átszellemült. Ez a halkan kezdődő és fúgaszerűen tovaszövődő áradat a maga minden pillanatban újabb nagy megfeszülést hozó rezgéseivel úgy halad, úgy hullámzik föl a nagy fortékig, úgy éli le titokszerűen fenomenális életét, mint az álom, melyről reggel csak annyit tudunk már, hogy fönségesen rettenetes volt, de olyan, hogy nem lehet a napvilágra idézni, még homályos emlékezése is megborzongat. Regék vannak látványokról, miktől kővé vált a bátor megkísértő: ilyesfélét hozott föl Bartók a sosem hallott csodák, gyönyörűségek és fájdalmak mélységéből. Ez az első rész a legtisztább nyugalommal járja meg az útját, úgy halad befejezéséig, mint a mártír, akit senki sem ért meg s aki többet érzett életében, mint elítélőinek egész pereputtya. Lehet, lesz idő, melynek érzésvilága az ártatlan hangulatok közé sorolja ezt a hatalmas darabot, de akkor már olyan lesz az erőteljesebb, hogy mai szervezetnek sejtése sem lehet róla. Egy leszögezhető: ezt minden időben csakis fönt élő ember élvezheti, könnyű vérű nevetni fog mellette vagy elalszik vagy dühöngve otthagyja.

A második részt tematikusan áthidalja, a tempo - a következő szonátaforma gazdagságának egyik fontos alkotó témájával - lassacskán gyorsabbá lesz. Az új szellem-élet egy másik, az elsőből folyó, azt természetesen kibővítő biztos folyású, rengeteget adó jelentkezése. A legsokatmondóbb, legegységesebb, legfolyékonyabb részek méltó társa. Az a pizzicato cello-epizód a hegedű dolcissimójával a legpokolibb élet-megszólalás, ilyesmi csak úgy juthat eszébe embernek, ha egy órával később már maga sem hiszi, hogy megcsinálhatta. Ismét csak azt mondjuk, hogy mégis csak érdemes élni, ha a létezésünk borzalmának ilyen vetítése lehetséges. Mert emellett ordítunk egy furcsát, de ez az ordítás iszonyú kacagássá változik, melyből könnyek törnek elő örök megbéküléssel.

Az utolsó részt három fő összetevő tartja egyben. Az egész olyan, mint az öntudatlanban való fékevesztett tovarohanás, de extázisa nem szilajság, hanem a megláncolt szabadság utáni vágyakozás tehetetlen, de sosem nyugható küzdése. Az említett részek: 1) a főrész kalapácsosan leütő témái, 2) az ellentétes, csendes téma, 3) Adagio, be-beszőve a rohanó tömegek közé. Az a csendes, kimondhatatlanul beszédes téma (2) lehet példája az ilyen viszonyok közt felszökő magyarosságnak (vagy tán szláv? mindegy), szóval fajiságnak. Nem lehet meghatóbbat képzelni ennél a sugallatnál, jókedve olyanfajta álmodozással vegyül, mint a legnagyobb fájdalmakon átszűrt boldogság fölcsillanása. Az Adagio (3) forró és erős, mint a férfi ölelése, mikor az életet magát öleli, mikor mindent odaad valamiért. Közbül az egyik főmotívumból táplált fugaszerű tréfa bukfencezik el. Bartók zavarba hoz a fugatóival: eleinte nevetünk a tréfás kedvén, aztán verni kezd bennünket konzekvenciájával, a valóság mindjobban átüt a könnyed hangon, táncunk haláltánccá szélesedik, a víg arcok torzultak már, a tréfa öl, mert szikrája az örök nyomorúság.


Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám

VILLON: BALLADA



Melyet Villon készített, anyja kérésére, hogy imádhatná a szent Szüzet.



Óh Föld úrnője, Égnek asszonya
S kit retteg a Pokol, a bús mocsár,
Jámbor leányod majd fogadd oda,
Hol drága kört kedveltid népe zár,
Bár érdemem ezektől messzi jár.
Ám égi jód, Úrnőm, a szent vagyon,
Vétkem fölött is bővséggel vagyon
S e jók nélkül nem jut föl senki sem
Az égbe! Én e jusst hát nem hagyom:
Óh, élve s halva ez az én hitem!

Fiadnak mondd, hogy íme övé ez a
Törődött szív és irgalmára vár,
Ő nőszemélyt nagy bűnből oldoza
Egyiptom földjén és nem érte kár
Teofilusz frátert sem, lelke bár
Az ördögökkel cimborált vakon,
Óvj: én ne tégyek ily balgatagon,
Szent Szűz, kinek szeplőtlen méhiben
Misénk szentsége nyugvék egykoron...
Óh élve s halva ez az én hitem!

Lásd, együgyű, agg szolgálód, soha
Meg nem tanulok én olvasni már,
De templomunk falán képek sora,
S ott láttam: a menny csupa lant s gitár,
A pokol meg szurok, tűz, ronda sár:
Emettől félek, az tetszik nagyon
S tudom, kegyes Szűz, én a jót kapom,
Mert kedveled a bűnöst, ha híven
Tér trónusodhoz s kér éjen s napon...
Óh élve s halva ez az én hitem!


Ajánlás



Szent hercegnő! te méhedben s karon
Hordád örök Fiad, ki akkoron,
Ámbár övé az ország s hatalom,
Jött, bűneink közt élni, idelenn,
És kínhalált halt szép fiatalon,
óh áldott Úr ő, vallom jámboron
És élve s halva ez az én hitem!

Fordította: Tóth Árpád


Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám · / · VILLON: BALLADA

2010. június 5., szombat

FÜST MILÁN: EPIGRAMMA



Elnyugszik már hűs föld alatt a nagybátyám s pihen
Nyolcvankét éves aggastyán gazdag s gonosz-szívű.
Az átka sok deréken, lágyszívükön megfogant, kiken
Sosem fogott szitok, hiszen mind jámbor volt s igazhitű...

Egyszer még láttam őt, nagy búsan ült nemrégiben
Borús szemekkel nagy setét szobán, setét üveg mögött
S csak sárga arca s meghaló roppantul bánatos szeme
Világított felém: de én kevély mosollyal arcomon, - mintha nem értene Szívem megtört, öreg szívének bánatához, - mentem mind tovább s láttam: megütközött
Az ifjúságom dölyfén: ó szegény agg ő nem tudhatá, hogy víg szemem mögött,
- Ha nem sír is az, - mi ég, mi forr: hogy készülök a sír mögé, a sír alá, könnyű szívvel a sírba le.


---------------------------


Ki komoly képpel gabonát őrölt eddig,
Kő alá vitte s formátlan kenyeret sütvén, (istentől e z a forma) -
Házakat épített aztán szótlanúl - s megkoszorúzta,
Mikor elkészült - s kurjantott a fennálló falaknak, énekelt:

Az ember most komolyan (istentől e z a komolyság)
Istentől e z a bús komolyság: kést a kezébe vett
S rombolni indúlt véle lovakon s megölni, aki zavarná:
Házait óvni, őrlő kövét s gabonáját: -
Nem értem minő dolog ez, de l á t o m, ez ő s i komolyság, -
- Mint mikor a nő teherbe esik s ki kacagós volt eddig, komolyan
S elmélyedve készíti a bölcsőt s terhével járván
Kést is vesz maga mellé, védekezni a szelíd, vagy mikor:

A haldokoló ágyán végképen megkomolyodván
Rendeli: tegyetek kést a siromba védekezésül,
Hogy elűzzem a gonoszt a siromból s ottan is é l j e k:
Az életnek, oly mélyebb szava ez, látom, (származik ősi időkből)
Hogy bámulom, mint a fellegeket, mint a felhős eget, hol
Változik fény és árny, - v é l e t l e n kergeti úgy látszik,

Ámde fölötte egy mélyebb törvény sugallata sejlik,
Amelyet érzek én s tisztelnem rendel az ösztön.

1914.


Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 21. szám

Indiai ínyencségek a konyhádban




Lopj egy kis életet megunt fogásaidba néhány különleges indiai fűszerrel! Ismerkedj meg egy távoli kultúra gasztronómiájával!




Angliában már szinte a nemzeti konyha része, de egész Európában népszerű ez a színes, könnyű, ám mégis markánsan gazdag ízvilág. Míg sok gasztronómiai kultúrára nagy hatással voltak a történelem változásai, és jelentős karaktereket vettek fel a történelem során, az indiai konyhát meghatározó fűszereknek ősi múltjuk van.

Egy átlagos magyar háziasszony is gazdagodhat, ha ebből az ízvilágból les el ötleteket, vagy akár egész fogásokat, mivel receptjeik rengeteg zöldséget tartalmaznak, egészségesebbek is lehetnek a mi konyhánknál. Néhány alapvető hozzávaló vagy fűszer, és a legegyszerűbb húsos vagy zöldséges fogásból indiai különlegességet varázsolhatsz, a változatosság pedig – mint tudjuk – gyönyörködtet.

Vallások konyhái

Mint ahogy nálunk is tájegységenként változnak az étkezési szokások és a jellegzetes ízek, úgy Indiára ez még fokozottabban jellemző. Az ország kulturális tagozódását legmarkánsabban a vallások határozzák meg. Mivel a lakosság nagy százaléka hindu vallású, amely sok esetben tiltja a hús fogyasztását, általánosan nagyobb arányú a vegetarianizmus, és szélesebb a zöldségfélékből készült fogások választéka. Akik mégis esznek húst, azok közül is sokan kerülik a sertést, és kizárják az étrendjükből a hindu vallás szent állatának, a marhának a fogyasztását. Húsételeik ily módon leginkább csirkéből, bárányból, illetve különféle halakból készülnek. Híres fogásuk, a tandoori csirke arról a tálról kapta a nevét, amelyben készül. Alapvető húsétel a kofta, amely vagdalt birkahúsból készül, és mártásban párolódott gombócokból áll. A leghíresebb indiai fogás, a csirke tikka masala eredetileg Angliában, a kivándorolt indiaiak európai ízléshez finomított étele volt, receptjét itt olvashatod el.

Az indiai konyha alapvető hozzávalói

Mivel a vegetáriánusok is esznek tojást és tejtermékeket, gyakran az ételek egyik alapanyaga a tisztított vaj, avagy a ghí, amelyet a vaj órákon át tartó alacsony hőmérsékletű hevítésével és lehabzásával nyernek. A háziasszonyok sűrített tejet és joghurtot, aludttejet is sokszor használnak. Legfontosabb alapanyagaik a jellegzetes fűszerek és fűszerkeverékek; már az időszámítás előtti 2000-es években szállítottak külföldre belőlük, és máig is legnagyobb bevételi forrásuk. Közülük legfontosabb a bors, szinte minden ételben szerepel, valamint a kurkuma, amely az indiai ételek jellegzetesen sárga színét adja. Míg a kardamomot főleg édességekhez, a fahéjat és a szegfűszeget – a mi konyhánktól eltérő módon – húsételekhez és rizses tálak ízesítésére használják. A hagyma, a fokhagyma és a gyömbér is fontos alapanyaguk, ahogy a mustármag és a babérlevél is. Leghíresebb, csípős fűszerkeverékük, a garam masala alapanyagai a következők: fahéj, babérlevél, római kömény, koriander, zöld vagy fekete kardamom, szemes feketebors, szegfűszeg, őrölt szerecsendió-virág. Húsok, mártások ízesítéséhez használják.

Zöldség és rizs

A zöldségek közül – évszaktól függően – leggyakrabban lencsét, burgonyát, káposztát, paradicsomot, nyáron padlizsánt és babot főznek. Gyakran kerül az asztalra úgynevezett dahl, amely különféle hüvelyesekből, leginkább sárgaborsóból készült étel, szinte állandó köretként. Rizsételeiket gyakran ízesítik olajos magvakkal, esetleg kókusszal. Nyári salátaként frissen pirított fűszerekből, joghurtból és apróra vágott zöldségből, például paradicsomból vagy burgonyából raitát készítenek.

Az indiai kenyér

Minden gasztronómiai kultúrának megvan a saját kenyérfajtája, mely gyakran jelentősen eltér a miénktől. Indiában a zöldségételek, illetve a húsok mártásainak felitatásához chapatit, vékony, barnára pirított lepénykenyeret használnak. Létezik egy másik, gazdagabb, vastagabb tésztájú kenyerük, a naan.

Lassi és az édességek

Kedvenc italuk a lassi, amely gyümölcsből és natúrjoghurtból áll, természetesen gazdagon fűszerezve. Létezik sós változata is, Európában legnépszerűbb fajtája a mangó lassi. Desszertjeik a mieinkhez képest sziruposak és édesek, a legtöbbször kardamommal ízesítik őket. Gyakran készítenek pudingokat, illetve grízből és rizsből tejjel készült édességeket.

Indiai itthon

Ha igazi indiai ételeket készítenél itthon, keresd fel bármelyik bioboltot, ahol megkapod az alapvető fűszereket. Gyakran hipermarketek polcain is találhatsz például garam masalát. Segítségükkel nálunk is kapható alapanyagokból készíthetsz indiai fogásokat. Még több különlegességet találsz a Szép Kis Indiai nevű, kifejezetten indiai jellegű ételekre és dísztárgyakra, illetve az országgal kapcsolatos minden más dologra szakosodott boltban.


Forrás: Ács Borbála - Ötvenentúl.hu

2010. június 4., péntek

Kárpáti Piroska : Üzenet Erdélyből




(Kárpáti Piroska tanítónőt ezért a verséért a románok 1920-ban felakasztották)





Üzent az Olt, Maros, Szamos,

Minden hullámuk vértől zavaros,

Halljátok, ott túl a Tiszán,

Mit zúg a szél a Hargitán?

Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,

Erdély hegyein sűrű fellegek?



Ez itt magyar föld és az is marad,

Tiporják bár most idegen hadak,

Csaba mondája új erőre kél,

Segít a vihar és segít a szél,

Segít a tűz, a víz, a csillagok,

S mi nem leszünk mások, csak magyarok!



Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!

Halott vitézek lelke jár velünk.

Előttünk száll az ős Turul-madár,

Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!

Ember lakol, ki ellenünk szegül,

A székely állja, rendületlenül!



Üzenik a gyergyói havasok:

Megvannak még a régi fokosok!

Elő velük, jertek, segítsetek!

Székely anya küld egy üzenetet:

Hollók, keselyűk tépik a szívünket,

Rablóhordák szívják a vérünket!



Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!

E végső harcban: egyedül leszünk!

És a honszerző hősök hantja vár,

Ha odavész az ősmagyar határ!

És ha rablóknak kedvez a világ,

Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!



Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,

Székelyföld nem terem több kenyeret,

Elhervad minden illatos virág,

Mérget terem minden gyümölcsfaág.

Vizek háta nem ringat csónakot,

Székely anya nem szül több magzatot!



Vadon, puszta lesz az egész vidék,

S végezetül, ha ez sem lesz elég,

A föld megindul, a mennybolt leszakad,

De Erdély földje csak magyar marad!




Forrás: Kárpáti Harsona

Ady Endre: Igaz, uccai álmok



Igaz uccák a köves uccák,
Hol nyílnak a halál-növények,
Virágokként nyílnak a kövek
S ha jönnek a hóhér-legények,
Mellüket virággal dobálják.

Igaz szerszám a vad gép-szerszám
S ha szíve csordul ezereknek
Duzzad a gép és romba röpül
S mérföldekre is megremegnek,
Kik élnek mások életéből.

Igaz ima a szitkozódás,
Veszekedett és átkos átok,
Amikor épülnek dühösen
Kövekből, kínnal barrikádok:
Trónjai az igázottaknak.

Igaz élet a szörnyű Város
Halálnak s élet-kultúrának,
Ahol készül a bosszús Jövő
Átok, szeretet és bocsánat
S ahol minden harcos egy Krisztus.

Igaz álom a merész álom,
Hol megnő az álom mezője
S ahol minden ember, ki igaz,
Másiknak dacos szeretője
S ahova majd vérhajók visznek.


Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám

SZABÓ LŐRINC: NŐK



1.

Mikor a kielégülés
hűti már vágyad tetszhalottra
s mégy megint, mégy gőgös robotba
s látod, hogy mindent férfi-kéz

épitett, férfi-ész s verejték,
valami hősi akarat
esztelen kényszere alatt
kalapálva célt és szerencsét:

hogy bírsz (az Anyákon kívül)
a nőkre gondolni, e csacska,
gyerekes és élősdi fajra,
hogy bírsz gyűlölettelenül

gondolni még a nőkre, átkos
sorsod kétes diszeire,
akiknek semmi közük e
csikorgó és sötét világhoz?!


2.

Hiába épít, látni kell, hogy
sivár csoda s bús rend az ész
s erő, dicsőség, munka, pénz
s a többi gőg mind hamar elfogy,

s ha végleg megnyilt a titok:
hogy butaság a hősiesség
és minden harc és cél üresség
és a jobb rész nekik jutott:

nem térünk-e meg akkor áldva
hozzájuk, és nem mennyei
vigaszunk-e épp gyermeki
szivük édes anarchiája,

vagy jaj, ha ez már nem elég
s a végső feledést keressük,
tudjuk-e nélkülözni testük
iszonyu kábitószerét?!


Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · SZABÓ LŐRINC: NŐK

2010. június 3., csütörtök

SÁRKÖZI GYÖRGY: GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN



Könyvek között élek.

Nappal egy könyv-gyárban keresem a kenyeremet. Kék zubbonyt húzok szellememre, szellem-egyénből falanszter-szellemmé öltöztetem, s odaállok a géphez: elől betöltöm az irodalmat s hátul kijön a könyv. Parancs szerint fekete vassal etetem a gépet, de néha, mikor nem néz oda senki, titkon kinyujtom merítőkanalam a magas irodalom aranypatakjai felé, amelyek titokzatos párába burkoltan cseregnek az ócskavasdombok mentén s egy-egy kanál forró aranyat csapok a vas közé: arannyal hamisítom meg a vasat.

Odahaza persze levetem a kék zubbonyt s székláb helyett ismét szobrot faragok képzeletben. Dombok közt lakom, fák közt, madárcsipogás közt, de mire a munkából egy órai alvással kipihenem magam, a dombok a szürkület ködébe vesznek, a fák lombjai elfeketednek, s a madarak szárnyuk alá dugják fejüket. Meggyujtom a villanyt alacsony, tágas szobámban, s ismét könyvek közt vagyok: a falakon körülfutó polcokon kék, zöld, piros, fekete kötéseken csillognak az arany címnyomások s közöttük elszórt foltokban huzódnak meg szégyeneim: a kötetlen, lompos könyvek.

Sajnos, ma már többször gyönyörködöm a villanyfényben csillogó könyvsorok irodalmár-szivemet melegítő látványában, mint ahányszor kinyitom a könyveket. Mégsem egy hetyke sznob, vagy könyvbútort gyüjtő fatuskó könyvtára ez, - ezeknek a könyveknek mindegyikéhez élmények, kicsi és nagy élmények fűznek, még ahhoz is, amelyiket sohasem olvastam el. Ha körülnézek köztük, megiratlan önéletrajzom néz vissza rám. Másfélezer könyvből másfélezer szikra pattan felém, napok, hónapok, évek s idestova már évtizedek emléklángja lobban ki a lapok közül. Ha megérintek egy-egy régebbi kötetet, vagy tétován végighúzom ujjam egy sor könyv hátán, szinte testileg látom magam, jóval több hajjal és sokkal kevesebb plombált foggal, életem egy-egy letünt korszakában, amelynek valóságát jóformán már csak ezek a könyvek őrzik.

A gyermekkori, diákkori könyvek, sajnos, eltüntek. Mackó úr utazásait, a Székely mesemondót, Copperfield Dávidot, Cascabel Cézárt, a könyfacsaró Kis Izét és a szivárványos Rab Rábyt züllött öcsém lopkodta el annakidején s eladogatta utcai barátainak. Egy csomó más könyvet magam adtam el az antikváriusnak, hogy brácsát vegyek rajta: diák-kvartettünknek nem volt brácsása, s már akkor hajtott valami láz, hogy elvégezetlen feladatokat oldjak meg - akkor az volt a feladat, hogy megtanuljak brácsázni. Később eladtam a brácsát s az árán megint könyvet vettem: hegedű azóta sem volt a kezemben. Íme, még az elveszett könyvek is arra csábítanak, hogy emlékeket elevenítsek föl, - emlékeket, amelyek egyedül nekem fontosak.

A diákkori olvasmányokból csak egy nyaláb olcsó füzet hever valahol hátul a könyvek mögött; bizonyára bolyhos por fedi őket, mint magukat a messze éveket is. De még megvannak a német romantikusok írásai, amelyekben ifjúságom kezdetén makacs fenköltséggel kerestem a «kék virágot», s megvan a katolikus misztika, hagiográfia irodalmából néhány kötet s a kis franciszkánus gyüjtemény, melyen át neofita hévvel akartam a katolicizmusban gyökeret verni - s rajongó léggyökereket eresztettem a magasság felé, amelyeket azóta megtéptek s lefagyasztottak a valóság kemény szelei.

Ám a könyvek megmaradtak s bennük én, amilyen akkor voltam: nyurga, elvont és valószerűtlen, mint egy tisztét ideiglenesen betöltő arkangyal. Egy emelettel följebb, a magasabban fekvő polcon már filozófiai művek sorakoznak, köztük Hegelnek egy mellékesebb műve, a Philosophie der Geschichte, mely gondolatformálásomra roppant hatással volt s ugyanennek a filozófusnak főműve, a Phänomenologie des Geistes, amelybe - bevallom - mindmáig bele se néztem.

Bizony bőven vannak társai az olvasatlan könyvnek: néha szemrehányón pislognak rám a megpergetett lapok. Mikor lesz időm ezeket mind elolvasni? De vannak bőven bizalmasaim, tanácsadóim, titkaim letéteményesei is: itt vannak a magyar költők gyüjteményes kiadásokban, a szellem-baráti kör Balassitól Tóth Árpádig, s a kortárs-baráti kör könyveinek sora. Itt van egy külön kis könyvtár: a szabadságharc és emigráció irodalma, főképpen egykorú naplók, emlékiratok, amelyeken át hősök és kémek, nagy szellemek és ostoba fickók, politikai naivisták és ravasz rókák egész társadalmával kötöttem szoros ismeretséget. Ők mesélték éveken át emlékeiket, jajongtak, tépődtek, pletykáltak, hazudtak a fülembe, hogy segítsenek nagyszándékú és bizonyára csak féligsikerült regényem megírásában, az ő nagy és zűrzavaros életüknek megelevenítésében.

Minden könyv és minden könyvsor jelent valamit: változó és maradandó érdeklődési köröket, lélekállapotokat és szellemállapotokat, amelyeket levetettem, amelyekből kigyógyultam, vagy amelyekben holtom napjáig sínylődni fogok. Tudom, hogy az irodalom nemcsak életnyilvánulás, hanem betegség is, de az orvosok szerint soká el lehet élni vele. Én könyvekkel kapcsolatban sohasem gondoltam a halálra: a remekművekben és a fércművekben egyaránt tovább élnek íróik s én a körülöttem lévő könyvekben érzem legintenzívebben elmult életemet Egy sarokban szerényen húzódik meg jövő életem: a pár könyv, amelyeket magam írtam. Ezekhez nem szívesen nyúlok: úgy hatnak rám, mint untig ismert, agyonolvasott könyvek, amelyekben már semmi új meglepetés nem érhet. Néha, mikor nagyon olvasónak érzem magam, szinte restelkedve állok meg előttük: hogyan eshettem magam is az írásbetegségbe? Orvosok érzik ezt a szégyent, ha megbetegszenek - s éppen azok az orvosok, akik boldogtalanok lennének betegségek és betegek nélkül.

*

Ha vendégségben vagyok, ha idegen lakásban fordulok meg, lábaim előbb-utóbb maguktól megindulnak és odavisznek a könyvespolchoz, mint ahogy a ló is odatalál mindenütt a jászolhoz. A szalon-műveltség összehordott halmai hidegen hagynak, a díszkötéses sorozatok, amelyeknek dús aranyozásából kiabál az olvasatlanság, feldűhítenek, de néhány rongyos könyv, amelyből egy témával, egy íróval, vagy egy korral való foglalkozás szól felém, mélységesen meghat és föllelkesít. Ha két könyv kerül egymás mellé, amelynek köze, van egymáshoz, közöttük meleg vibrálást lehet érezni, ha egy tucat, eleven áramlás támad, amely hasonló a vér píros keringéséhez a testben. Egy szobában, ahol könyv is van, sohasem lehet hideg.

Előfordul, hogy az író idegen helyen saját munkájával találkozik. Ilyenkor engem zavar fog el: tudom, hogy az idegennel már van kapcsolatom, de tudom azt is, hogy személyem csak kiegészítése, korrigálása vagy elrontása annak a képnek, amelyet olvasóm rólam eleve alkotott. Volt, aki így szólt hozzám első találkozáskor:

- Érdekes, önt öregembernek képzeltem, fehér szakállal...

Nagyon meg voltam sértve, pedig gyermekkoromban titkos vágyam volt, hogy bár öregúr lennék, fehér szakállal s tekintélyes pocakkal. De máskor meleg csillanást láttam egy-egy szemben és kitaláltam, hogy az előttem-járó szellemképet itt igazolta testi képem.

Én magam sem tudom egészen elválasztani az írót írásától. Barátaim között természetesen sok az író, s látásomat, sőt érzéseimet is befolyásolja irodalmi véleményem róluk. Mint jóakaratú vagy rosszindulatú szellemek lengik körül őket könyveik s eltorzítják szép vonásaikat vagy fényt hintenek alapjában rút arcukra. Egyik barátom kedves és megnyerő fiú, de rossz versei egyre szélesebb folyóként hömpölyögnek közöttünk s egyre távolabb löknek egymástól bennünket. A másik morcos és goromba, de kimondott szavait édessé teszik leírt szavai, amelyek fölé a belső tetszés borzongásával és vonzódásával hajoltam valamikor. Vannak időleges haragjaim, amiket egy-egy gyenge írás lobbantott föl bennem valamelyik barátom ellen, egy-egy jó sor azonban könnyen lelohasztja felindulásomat.

Mi ez? Sznobizmus? Könyvmolyság? Szoba-élet? Néha csakugyan támadnak apró összeütközések könyv és élet között Bejön a feleségem a szobámba, szépen és fiatalon, s mond valamit. Szemem azonban nem tud elválni a sortól, amelyet még nem olvastam végig, agyam odatapad a befejezetlen mondathoz, s hullámának partotérését lesi.

- Tessék? - kérdem elkésetten, egy negyed perc mulva.

- Te persze oda se figyelsz, ha beszélek . .. - mondja feleségem sértődötten és kivonul a szobából, szépen és fiatalon.

Érzem, hogy bűnös vagyok megcsaltam a feleségemet egy könyvvel, egy pillanatig jobban szerettem egy mondatot, mint őt. De ugyanakkor elkeseredem, hogy feleségem nem ért meg, nem érti meg, hogy mindig meg fogom őt csalni az irodalommal s ebbe a bigámiába bele kell nyugodnia. Élet és irodalom kis csatája ez a jelenet: s nem tudok választani.

*

Mert szenvedélyesen szeretem az életet is. Nem kell, hogy addig csúfoljam magam: könyvmoly! könyvmoly! amíg szégyenemben kiszaladok könyveim közül a szabad ég alá. Inkább bocsánatot kell kérnem könyveimtől, hogy néha kicsinylem, keveslem őket. Porrongy helyett Vörösmarty szavaival csapkodom végig őket:

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját? nemzet életét!

A nemzet életét! Amely bizonyára nagyobbrészt könyvektől távol, irodalomtól idegen messzeségben folyik le. Mindegy: engem érdekel az élet, mert élek. Érdekel nemzetem élete, mert nemzetemben élek. Érdekel azért is, mert ha a nemzet meghal, az irodalom is meghal. Igaz, holt nyelv és holt irodalom is lehet nagy kincs, amilyen a görög vagy a latin, de nem vagyok benne biztos, hogy a magyar irodalom olyan kiért gyémánt-e már, amely alól nyugodtan kihalhat a nemzet s ő azért megmarad múzeumi kincsként, hideg sugárzással jövendő évezredeken át.

- Javíthatatlan sznob! - mondják majd egyesek, fokosukat rázva felém. - Ez még a tulajdon nemzete életét és halálát is irodalmi szempontból nézi!

- Áruló! - kiáltják majd mások, orrukról lekapott pápaszemüket lengetve fenyegetően. - Ennek a szellem csak aféle váladék, amelyet egy nagy test izzad ki! Ezt a paráznát igazában a test érdekli s mindjárt egy egész nemzet testét akarja kebléhez ölelni!

Szemlesütve állok a két párt között. Bevallom egyfelé vétkemet: csakugyan a szellem embere vagyok, engem csakugyan a szellem sorsa érdekel. De bevallom másfelé is: engem az a szellem is érdekel s talán még mélyebben és fájdalmasabban, amely sötéten és öntudatlanul vergődik a testben. Hajlandó vagyok megcsodálni az arisztokrácia zárt és kialakult életformáit és a pénzarisztokrácia mohó kultúra-szomját. De éppugy csodálom az istenadta nép kialakult életformáit és énekszóban- meseszóban, színben-nyelvben megnyilatkozó kultúráját. Az, hogy az én magasröptű verseimet s e szerény sorokat, melyeket most rovok, nem a mezítlábasok olvassák, hanem a lakktopánosok, nem tud a nép ellen hangolni. Én egyiküknek sem írok - hanem magamnak. S ha van bennem egy természetes vágy, hogy amit magamnak írtam, azt másokkal is közöljem, bizonyos, hogy legalább annyira szeretném közölni az alsó milliókkal, mint a felső tízezerrel. Aztán a tapasztalás mégis csak azt mutatja, hogy jóllehet akad a grófok között és a bankelnökök között is egy-egy kulturáltabb olvasó, az igazi olvasók mégis a mélység partjain laknak. Szegény tanárjelöltek, fizetéstelen múzeumi gyakornokok, kezdő orvosok, sóvár magánhivatalnokok: mennyi igazi olvasnitudó akad köztetek! Az írástudóknak ti vagytok az igazi tábora! Nektek is megvan a magatok arisztokratikusan zárt életformája és a magatok ízes tájnyelve: ne szégyeljétek, hogy kaszinótok a tejcsarnok és «roszsebegyemeg»-etek a «tudniillik».

De ha már füleket keresek, amelyek befogadják az irodalom szavát: kevesen vagytok s ti is ezer hazugság, életkényszer s megalkuvás kötelékeiben vergődtök. Hányan vannak köztetek, akik szívesen vagy muszájból hasravágódnak a hódolattól a pénzeszacskók és címerek könnyű műveltsége előtt, de orrukat befogva fordulnak el a műveletlen, büdös paraszttól. Az író azonban utopista: ha a középosztály a műveltség hordozója, vagy jobban mondva a középosztály választja ki magából az igazán művelteket, természetesen szeretné kitágítani a középosztály határait, szeretné belevonni kereteibe az alsó rétegeket s friss anyagukkal szaporítani a nagy bogrács gulyáslevesét, amelyben lé is van, de hús is van! S különben is: az író azért író, hogy fájjon neki, ami másnak fáj, hogy százszorosan fájjon neki a mezítelen talpakba furódó tüske - s ezért szeretné, ha nem is lakkcipőbe, de legalább a ti félretaposott sarku cipőtökbe bujtatni a sok mezítlábat. Ezt a lábkérdést meg kell oldani, mielőtt a fejkérdésre kerül a sor. A megoldás bizonyára nem az író feladata, de a megoldást sürgetni, követelni kétségkívül az író érdeke. Az író érdeke a tudatlan elnyomottak mellé állni s ha a művelt hatalmasok egyuttal elnyomók, a hatalmasok ellen fordulni.

Nem tagadom, furcsa kiállás: irodalmi szempontból szociális reformot követelni; dehát annyiféle szempontból lehet ugyanazt akarni, miért éppen az irodalom szempontjából ne lehetne?

*

Nyitva legyen tehát a könyv az «élet» előtt s eressze be lapjaira az emberi sors profánabb problémáit? Vagy csukódjon keményen táblái közé az élet süvöltő szelei elől? Magányos hegyi ösvényeken járjon-e az író, vagy a tömeg poros országútján?

Mit lehet erre felelni? Járjon arra, amerre ösztöne hajtja. Ne féltse saruit az országutak porától az, akit odavonz a sorsa, de milyen unalmas lenne, ha a hegyi utakat senkise járná! S ne fitymálják a vándorok egymás tarisznyájának tartalmát. Ne kutassanak a magas utak vándoránál paprikás-szalonna után s ne kívánják, hogy a porbanjáró nektárral csillapítsa szomját.

A «politikát» kitiltani az irodalomból nem lehet. A szociális ösztön éppoly szenvedély, mint a szerelem. S az irodalomban nemcsak gondolatok, hanem szenvedélyek is öltenek formát. Talán nincs is olyan magyar költő, akinek ne volna «politikus» verse, de olyan van s éppen a legnagyobbak között, akinek egyetlen szerelmes verse sincs. Arany Jánosra gondolok. De ahogy a könyvből nem lehet a politikát kitiltani, éppúgy úgy nem lehet tőle megkövetelni se. És semmiesetre sem lehet a politika jelenléte, vagy távolléte értékítélet alapja. A politika szenvedélye is csak anyaga az irodalomnak, étel, amely belehull az író bendőjébe s csak akkor lesz érték, ha vérré válik. Ha csak pang a gyomorban megemésztetlenül, akkor az az írói szervezet nem kívánja az eféle ételt s jobb, ha mielőbb kikúrálja magából.

Elképzelhető azonban egy harmadik eset is. Hogy az író szellemproblémái és életproblémái ellentétes irányuak. Hite a «népi» politika mellé szegődteti, de irodalmában nincsen semmi népies, sőt semmi politikus.

Minek tagadjam: magamról beszélek.

*

Késő este van, a szomszéd szobában alszik már az asszony, még egy szobával arrébb két kis gyerek szuszog. Kinn a cselédszobában, a tarkahuzatos dunyha alatt, egy fiatal parasztlány álmodik. Kutyánk is alszik óljában, lenn a kertben, oldala csöndesen jár föl-le. Még a könyveim a polcokon is mintha aludnának - mint csirkék az ágon, sűrűn egymás mellett.

De ha leveszem valamelyiküket s fölütöm, rögtön fölrezzen: s már nem vagyok egyedül. Ha akarom Proust, ha akarom Goethe, ha akarom Homéros beszélget velem. Vagy Vörösmarty szól hozzám izgatott, tépődő, sötét hangján:

Országok rongya! könyvtár a neved,
Dehát hol a könyv, mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Odamegyek az ablakhoz és kinézek a csillagtalan, fekete éjbe. A falakat nem látom már, csak az éjszakát, amely egyformán borul a fél világra. Magyarország, Dunavölgy, Európa, nagyvilág, mi lesz veled? Fáradt vagyok, gondolataim összezavarodnak, barátaim, a könyvek, nem segítenek többé. Egy utcai lámpa ráveti álmos fényét egy kerítésre, amelyet tarka összevisszaságban borítanak el a választásra induló pártok plakátjai. A könyvek által megy-e a világ elébb, vagy e plakátok által? - kérdem magamtól csüggedten. Nincs felelet - de félszédületben, az éjszaka mély csendjében érzem, hogy a világ lassan forog lábam alatt. A világ forog tovább, a falak ismét körém záródnak s a falak mentén mindenütt könyvek zsúfolódnak körülöttem, - könyvek, könyvek.


Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám